Újra földobták, pedig nem új történet, hogy a Jobbik házi elitképzőjében a ’48-as magyar forradalom nagyjait hazaárulóknak, felforgatóknak tekintik. Ez egy elég erős állítás, mondjuk így. És ha a pártelnök ennyire szívén viseli az akadémiája sorsát, felmerül a kérdés, hogy – legalább is a szellemi elitje tekintetében – a nagyon magyar Jobbik vajon mennyire magyar?

Érdemes szétszálazni kicsit a dolgot. Nincs abban önmagában semmi rossz, ha valaki lép kettőt hátra, és megpróbál elfogulatlanul vizsgálni egy olyan kérdést, mint a 48-49-es forradalom és szabadságharc ügye. Ez ugyanis a nemzeti mítosz része, és mint ilyen, meglehetősen egyértelműen osztja föl a szerepeket jókra és rosszra. Ilyen a nemzeti mítoszok természete, a politikának pedig erre tekintettel kell lennie. Tehát ha a romkocsmák homályában nemzeti ideológiai képzőkön merengő értelmiségiek elvontan kérődznek a forradalom és szabadságharc ügyén, azt nyugodt szívvel megtehetik. Még azt sem lehet mondani, hogy némely kérdésfelvetésüknek ne lenne értelme, és nem kötelező rajongani Kossuthért vagy Petőfiért. Nem kötelező ideológiailag azonosulni sem velük.

A probléma ott van, amikor a politikus nem tudja eldönteni, ő merengő értelmiségi-e, aki szerint valójában Haynau a jó arc és Batthyány Lajost teljes joggal végezték ki, vagy politikus, aki azért mégiscsak a néphez beszél. Egy párt politikusaként nem illik koccintani a vértanúk kivégzésének napján. Amit szabad futóbolondoknak és elmebetegeknek – gyk. azoknak, akik szerint Haynau „hős” – azt nem szabad a pártvezérnek. Az ilyen történeteken az tükröződik, hogy a Jobbik elnöke SZDSZ-szindrómában szenved, és nem tudja eldönteni, hogy a józan politikai bölcsesség hangjára hallgasson, vagy a saját, kissé ütődött szellemi elitjére.

A magunk részéről persze a megfelelő elvontságot magunkra erőltetve sem tudunk azonosulni ennek a szellemi elitnek az üzenetével. Lássuk az egyik legfőbb éceszgéberüknek, László Andrásnak a sorait, aki ekképpen méltóztatott értelmezni 1848-49-et:

„felségáruló, esküszegő, lázadó és fegyveres, az uralkodójuk ellen felkelt tisztek” voltak, akik csak „azt a büntetést kapták, amelyet egyértelműen megérdemeltek”. „Ha nem ítélték volna halálra őket, vagy akárcsak kegyelmet kaptak volna”, óriási, „súlyos precedens-képző” hiba lett volna. „Március 15-e nem lehet a mi ünnepünk. Emlékezni-visszatekinteni – elengedhetetlen, de az általunk helyesnek minősített alapelvek szellemének értelmében.”

„Akik hozzánk hasonlóan az ultrajobboldaliság és ultrakonzervativítás jegyében vállalják fel a legszélsőségesebb szélsőjobboldaliságot, megvetik 1848-49 forradalmi eszméit, forradalmi személyiségeit, – ezzel szemben tisztelik a Habsburg-dynastiát, mérhetetlenül tisztelik I. Ferenc Józsefet, Ausztria Császárát és Magyarország Apostoli Királyát (…) és Haynau táborszernagyot. Áldott emléküket meg kell őriznie minden nemzetszerető, nemzetéhez és hazájához hű, igaz magyar embernek!”

A krónikus elmebaj jeleit lehet felismerni valakin, aki azt írja, „dynastia”, mert az amolyan ultra-, meg hiperjobboldaliság és konzervativitás (?), no meg azon, ha valakinek saját egyháza van. Az elvont csűrés-csavarás abba az abszurdba torkollik, hogy a dynastikus traditionalitás és ultra-micsoda csúcsa a pincében történő kertitörpe-simogatás. Még elvont pillanatainkban is elgondolkodunk azon, hogy a Valódi Jobboldaliságot képviselő dicsőséges osztrák udvar kiegyezett volna-e a magyarokkal ’67-ben, ha előtte nem verik el a hátsójukat kissé az olaszok és a poroszok. Ez a való élet világa, ehhez nem kell kígyót bűvölni. A dynastiának egyszerűen sok lett volna a vereség megspékelve az engedelmeskedni nem akaró magyarok ügyével. Sok kérdést lehet értelmesen feszegetni, de a hóhér Haynau méltatása túl van minden értelmesség határán. Az meg egyenesen vérlázító, hogy az aradi vértanúk kivégzése „jogos” volt.

Azt felejti el ez a szellemi elit, hogy nem pusztán egy forradalomról van szó, hanem szabadságharcról is. Az pedig komoly dolog, ott dörögnek a fegyverek. És a győzelemhez a dynastiának be kellett hívnia az orosz cári csapatokat is. A jobbikos szellemi elit az ultrajobboldaliság jegyében mindenki oldalára odaáll, csak a magyarokéra nem. Annyira ultrák, konzervatívok, jobboldaliak, hogy nem is magyarok. Az ilyen típusú agymenés pedig ténylegesen egy mára már szerencsére eltűnt pártocska mániáira emlékeztet bennünket, akiknek az ilyen tévképzetek fontosabbak voltak, mint a saját nemzetük. A legjobb tanács az lehet egy pártelnöknek, hogy rázza le magáról az ilyen őrültségeket, és a politikai bölcsesség irányába tájékozódjon az ideológusok rángatózása helyett.