A hús-vér Amerika lázadása
Tóth Hanna
2016.02.15. 15:26
Miért figyeljünk az amerikai választásokra?
Idehaza sokan követik a tengerentúli választási cécót. Én magam sosem voltam olyannyira amerikás, hogy minden egyes eseményére különösebben rákattanjak, azonban most valóban érdemes odafigyelni az előválasztásra és az elnökjelöltekre. Idén ugyanis két olyan potentát is van, akiket hasznos lehet szemmel tartani.
Donald Trump és Bernie Sanders nem személyiségük miatt fontos jelöltek, hanem a tendenciák miatt, amelyeknek ők csak a tüneteit mutatják.
A közép-amerikai átlagember néha vulgáris szintjén beszélő üzletember
Trump jelentősége nem a média által sokszor felkapott, valóban hajmeresztő kijelentetéseiben vagy épp elég sajátos rendvédelmi elképzeléseiben áll,
hanem sokkal inkább abban, hogy hitelesen képes megszólítani több millió átlagamerikait. Alacsony szinten és sokszor útszélien beszélve, de
azokat az érzéseket, előítéleteket fogalmazza meg, amelyet több millió amerikai vele együtt átérez.
Több millió aggódó, néha előítéletes amerikait képvisel azon a nyelven, ahogy ők maguk is beszélnek egymással, a hentesnél, a boltban, a bárban.
Sandersben sem a baloldalisága a rendkívüli, hanem hogy olyan, mint bármelyik vermonti nagypapa, aki emlékszik még a régi Amerikára.
Akárcsak Trump, ő is azt az amerikai középosztályt szólítja meg, ahonnan maga is származik. Nem a piac, nem a Wall Streetről pénzelt lobbycsoportok képviselete jelenti elsődleges politikai céljait, hanem hogy Amerika hangjaként megszólítsa azokat a milliókat politikai oldaltól függetlenül, akik elégedetlenek az eddigi establishment által uralt Amerikából és annak jól bejáratott, végletekig mesterkélt és patikamérlegen kiméricskélt megszólalásokkal teli választási gépezetéből.
Nem az önmagát szolgáló elit olyan poszt-posztmodern elképzelései érdeklik Sanderst sem, mint a multikulturális szép új világ – amely amúgy senki másnak az érdekeit sem szolgálja csak a piacét –, hanem a mindennapi Amerika ügyei.
Baloldalisága ellenére kampányának fő hívószava az a jövő, amiben hinni lehet. A jövő, ahol a dolgozó amerikaiaknak nem kell szegénységben élniük, ahol nem Wall Street-i bankárok zsebeit tömik tele kamatokkal és prémiumokkal.
Sanderst és Trumpot nem azok az elvont elképzelések mozgatják, mint a nemzetállami keretek felrúgása, vagy a gender-elmélet, hanem, hogy saját nemzetüket naggyá tegyék a szó hagyományos értelmében, az átlagemberek képviseletével.
Trump és Sanders noha saját politikai keretében, de azt az Amerikát szólítják meg, amely érző, hús-vér, sokszor küszködő amerikaiakból áll, akik hisznek még a régi értékekben.
Azt az Amerikát szólítják meg, amiről Tony Soprano beszél a Maffiózókban, a csendes, erős típust, nem az önmagát folyamatosan elemző, betegesen reflektáló Amerikát.
Trump és Sanders esetében nem a személyek a lényegesek. Lényegtelen, hogy az egyikük sikeres üzletember vagy a másik épp „radikális” baloldali. Ami lényeges velük kapcsolatban, hogy ők Amerika hangjai, hogy azon a nyelven és azokról a témákról beszélnek, amiről és ahogyan azt az átlagszavazók is teszik. Olyan témákat mernek és olyan módon bedobni, amit hosszú ideig senki sem tett az amerikai politikai életben.
Megjelenésükkel felrúgták a Wall Street, a sajtó és Washington több évtizedes alkuját.
Nem véletlen, hogy a mainstream média mindkét elnökjelölt aspiránsból megpróbál patás ördögöt faragni. Õk ketten nem a professzionális ám annál mesterkéltebb kampánygépezet által elvárt témákról beszélek. Ha vulgárisan akarnánk fogalmazni,
az ember velük kapcsolatban értékrend ide vagy oda, egyszerűen nem azt érzi elsőre, hogy megvett figurák.
Ha valaki kicsit is járatosabb az amerikai politikában, akkor tudja, hogy ezzel így nyerni nem lehet, de abban bízhatunk, hogy a két jelölt megjelenése annak a tünete, hogy
2008 óta valami nagyon megváltozott a tengerentúlon is. Felemelkedőben van egy olyan új amerikai középosztály, akik mintha már nem lennének vevők az eddig orrvérzésig ismételt absztrakt mantrákra.
Egy olyan új tömeg foglalja vissza a szavazófülkét odaát és a kontinensen is, amely nem kér az álszabadságból, amely 2008 óta érzi a saját bőrén, hogy a család, a nemzeti és a közösségi szolidaritás formái az igazán valóságosak, az olyan a média és a pénzemberek által propagált illúziókhoz képest, mint a poszt-nemzeti, multikulturális, pénzügyi piaci alapok és bankárok által irányított jövőkép.
Egyre világosabbá válik mindenhol, hogy az utóbbi évtizedekben megtapasztalt valóság Soros György és barátai, az 1 százalék pénztárcáján kívül senkinek sem kedvez, pláne nem az átlag amerikaiaknak vagy európaiaknak.
A Trump és Sanders jelenségekre és az amerikai választásokra tehát ezért érdemes figyelni. Azt jelzi, hogy
kialakulóban van egy olyan középosztály, amelynek elege van abból, hogy nem élhet biztonságban,
mert Trumpul szólva belső ellenségek garmadája veszélyezteti városaikat (és még csak beszélni sem beszélhetnek róla, mert az ultraliberális sajtó agitprop-osztálya elhallgattatja őket). Ez az a közösség, amelynek elege van abból, hogy hiába dolgozik, munkája csak a Wall Street selyemfiúinak zsebét tömi, akik aztán bármikor hozhatnak létre olyan állapotokat, mint amit 2008-ban mindannyiunk megtapasztalhatott a saját bőrén.
Hosszú évek után először azonban most úgy látszik, hogy ezeknek az embereknek a hangja még az amerikai politikai gépezetig is eljutott. És akárhogy is próbálják őket elhallgattatni, egyre inkább úgy tűnik, hogy az az érvelés, hogy szélsőségesen nemzeti vagy épp szélsőségesen munkáspárti véleményeket képviselnek, nem elég. Még ha most nem is, de hamarosan Amerikában is, akárcsak idehaza itt is megtörtént, kiderülhet hogy lehet az emberek képviseletére több évtizedes politikát építeni. Egyre kevésbé lehet nem észrevenni, hogy azok a jelöltek azok, akik az emberek hangján szólnak mindenütt megerősödnek. Aki őket szélsőségesek tekinti, félő, hogy az átlagszavazóról is hasonlóképp vélekedik. Ebben az esetben viszont én a vádaskodás helyett inkább tükörbe néznék…
EZEK IS ÉRDEKELHETNEK
OLVASTAD MÁR?
MÉG TÖBBET SZERETNÉK
