Emlékszem, már akkor nagy rajongója voltam a modern irodalomnak.

Nem, a rajongás szó talán nem igazán illik ide, érdeklődést kellene írni. Naivitással vegyes érdeklődést, mert azt, hogy ezek a baromságok nem tetszenek, már akkor éreztem, csak még azt hittem, bennem van a hiba. És próbáltam ezen az állapoton változtatni. Munkát óhajtottam beléfeccölni és anyagi ráfordítást.

Úgy rémlik, valami hét forintomba került a kísérlet. Hát, igen. A tapasztalatokat sosem adja ingyen az élet.

1990 nyarát írtunk, küszöbön állt a rendszerváltás. A demokráciáról szóló hangzatos jelszavakon túl ezt onnan vette észre az ember, hogy a sajtóban új célpontokat találtak azok, akiknek lételeme, hogy igazodjanak valamihez, s a Marx-, Engels- és Lenin-kötetek máról holnapra hegyekben piroslottak az antikváriumok polcain, és jelentek meg a közkönyvtárak selejtezési listáin.

A Liszt Ferenc tér sarkán is üzemelt egy könyvtárféle. Gyakran haladtam el a kis közkönyvtár előtt, s egy nap arra lettem figyelmes, hogy egy ősz hajú könyvtáros néni ott ücsörög a bejárat előtt, mellette asztalka, rajta sok-sok ismeretlen olvasnivaló.

Kiárusítás.

A pulthoz léptem.

– Tessék, csak! – élénkült fel a kultúra szeretetében megőszült alkalmazott. – Látja, milyen szép mind? Ez itt – emelte szeméhez az egyik könyv fedelét – egy nagyon jó kötet. Tabák. Tabák Andrástól a Sötét ablak. Nagyon jó! – Tette még hozzá, a félreértések elkerülése végett.

Hümmögtem.

– Vagy itt ez a másik – nyúlt a halomba. – Thiéry Árpád. Ez is nagyon jó. Naggyon, naggyon jó – nyomta meg az utolsó szót, nehogy véletlenül abban a tévhitben töltsek egyetlen másodpercet is, hogy Thiéry Árpád rossz.

– Bárány Tamásunk is van! – emelt fel egy kopott gerincű példányt, s szúrósan a szemem közé nézett, mintha azzal gyanúsítottam volna a könyvtárat, hogy nem rendelkeznek Bárány Tamástól egyetlen árva példánnyal sem. „Nagyon jó. Nagyon, nagyon jó.”

– Mennyi az ára ennek? – nyúltam találomra az egyik kötet felé. – Két forint – mondta a néni, s már nyomta is kezembe a könyvet. – De itt ez a másik, ez is nagyon jó.

Elbúcsúztam.

Csak a villamoson néztem meg a tárgyat. Tabák András: Sötét ablak.

Nevét sem hallottam ennek az embernek. Otthon egy olyan világban nőttem fel, melyben az író Kosztolányi Dezső, Mikszáth Kálmán, Kodolányi János vagy esetleg Orwell, de Tabák András nem létezett eme univerzumban. Két forint ellenben pénz, így hát nekiálltam az olvasásnak.

A tizedik oldalnál leálltam.

Azt, hogy rossz, nem lehetett rá mondani, csak sajnos mást se. Nem volt semmilyen, voltaképp megírni is felesleges volt. Meg nem mondom már, hogy miről szólt, de nem hinném, hogy hátralévő éveimet ennek kiderítésére áldoznám. Ha veszteség ért, hát így jártam.

De azért utánanéztem, s megtudtam: Tabák Andrásnak, Thiery Árpádnak, Jobbágy Károlynak, Gyüre Imrének és társaiknak tucatszámra jöttek ki kötetei a Kádár-rendszerben több tízezres példányszámban, adtak nekik díjakat, kitüntetéseket. Ők voltak a nagybetűs irodalom, a kortárs – Pomogáts Béla, A magyar irodalom története 1945–1981 c. kötetében tucatjával találunk hasonlókat –, de soha senkit nem érdekelt, semmiféle hatással nem volt az életre, s mentek is a feledésbe.

Ez amúgy most sincs másképp.

Később még sűrűn visszajártam a kis könyvtár elé munícióért. A Tabákot ugyanis odaadtam egy hölgyismerősöm bátyjának, s ő becsülettel erőltette is a dolgot, de nem ment neki se. Még alkudtam is a hölggyel. Emlékszem, egyszer három forintért szereztem négy kortárs vackot. („Nagyon jó, nagyon jó!”). S a Ratkó-gyerek polcán lassan már mozdulni sem lehetett az olvashatatlan díjazottak unalmasságaitól. (Egy ízben még egy Nádas Péter is horogra akadt, de azzal sem jártunk jobban.)

Mint mondottam volt, hét forint.

Összesen hét forintot áldoztam az akcióra, és ezen az áron megtanultam, hogy értéket zömmel a múltban kell keresni, s hogy mit ér általában a „kortárs magyar széppróza”. (Természetesen tisztelet a kivételnek, mert amúgy létezik.)