Semmi újdonság.

A haladárok képtelenek hűek lenni saját alapelveikhez. Itt az ideje, hogy beismerjék azok életképtelenségét (nem fogják).

Mert mi is történt a Heller Ágnes-Kovács Zoltán csörte zajában? A liberális megmondók szerint Kovács Zoltán felségsértést követett el, amikor válaszolni merészelt Heller Ágnes zsarnokozására. Heller Ágnesre ugyanis a haladó klérus szerint tilos olyasmiket mondani, hogy „öreg”, „bigott” és „kommunista”. Szentséget sértenek – vagy Heller Ágnes szent, vagy szentség az, amit megtestesít.

A haladár megmondók szerint Kovács Zoltánnak nincs joga bármi rosszat is mondani Heller Ágnesről. A mondanivaló lényege az, hogy Kovács Zoltán a haspóló cipőjét sem viheti Heller Ágnesnek. Nem ér föl hozzá, az intellektuális és morális hierarchiában mélyen Heller Ágnes alatt található a kormányszóvivő. Heller Ágnes ugyanis számtalan hazai és külföldi egyetemen tanított, egyetemi oktató, filozófus és idős is (ezt, ugye, Kovács Zoltán is jelezte, de ugye quod licet iovi, non licet bovi), tehát van mögötte egy hosszú élet és egy életmű. Kovács Zoltánnak pedig nincs felhatalmazása (úgy morálisan, mint szakmailag!), hogy erről bármiféle ítéletet mondjon.

Hát, ez roppant érdekes.

Egyrészt az érvelés (valójában: morális felháborodás, amiben a libsik valóban világelsők) a kor tiszteletére utal, ami szép dolog, de mintha nem alkalmaznák a mi kedvenc haladóink más esetekben. Tehát még a kor tisztelete sem univerzális kívánalom, csak egyes idősekre vonatkozik, akiket a haladó klérus kijelöl. Másrészt a tekintélyt hangsúlyozzák: Heller Ágnesnek van (életmű, tanítás hazai és külföldi egyetemeken stb.), Kovács Zoltánnak a klérus szerint nincs. Azért nem kritizálhatja Kovács Zoltán Heller Ágnest, mert ő tekintély.

Pedig éveken, évtizedeken, évszázadokon át azt tanultuk a haladóktól, hogy kérdőjelezzük meg, sőt romboljuk a tekintélyt, ne vegyük adottnak, ne ismerjük el azt. Továbbá azt is tőlük tanultuk, hogy mindenki egyenlő, és senkinek nem lehet legitim igénye arra, hogy önmagát kiemelje az egyenlők közül: a különféle viselkedésmódok, teljesítmények nem változtatnak az egyenlőségen.

Aztán beleszédülünk a zavarba, mert azt látjuk, hogy a haladók arra hivatkoznak, hogy Heller Ágnes magától értetődően nem egyenlő másokkal, legkevésbé Kovács Zoltánnal, és az egyenlők közül való kiemelkedését tekintélyének köszönheti, utóbbi fakad életművéből, meg az egyetemi katedrák számából. Felmerül persze a kérdés, hogy vajon a tekintély rászorul-e arra, hogy igazolják? És az egyenlőség akkor nem egyéb, mint száraztáp a plebsznek, mert az „értelmiség” per definitionem kiemelkedik az egyenlők közül?

Ejnye. Nem lesz ez így jó.

A következő lépés az lesz, hogy államalapítókat, korszakos rendtevőket fognak dicsérni a haladók? Megható publicisztikákban emlékeznek majd meg a kormányzóról? Esetleg Orbán Viktorról, akinek tekintélye 2002 után is megmaradt hatalom nélkül? Dicsérni fogják a Caudillot? Veszélyes pálya ez.

A haladók a saját ortodoxiájuk görcsös, hisztérikus védelmezőivé váltak. Az általuk előadott hiszti során ráadásul a „tekintélyérvek” közül is a legszarabbakat rángatták elő. Az, hogy valaki hány katedrát látott, nem jelenti automatikusan azt, hogy nem beszél hülyeségeket és nem kritizálható. (Ilyet még a legbetonfejűbb autoritáriusok sem állítanak.) És még a fennkölt értelmiségi vitákban is előfordulnak sokkal durvább szidalmak piedesztálra emelt masztodonokkal szemben, mint amit a kormányszóvivő leírt.

Az ortodoxia hiperérzékeny lett. Ez a legutolsó stáció, a végvonaglás.

Nem borulunk gyászba.