Itt van ez a fejlemény, hogy tiszteletét tette kishazánkban Szrgya Popovics, az Otpor legismertebb tagja, aki felkészíti a honi ellenzéket a diktatórikus Orbán-rezsimmel szembeni ellenállásra. Állítólag a mozgalom igen szigorúan erőszakmentes, úgyhogy reméljük, hogy csak semmit rólunk nélkülünk lesz, nem pedig székházbezúzás.

Feleséknél rugóznak is azon, hogy korábban a Fidesz együttműködött az Otporral. Amikor ilyesmit olvas az ember, elgondolkodik azon, hogy ezek tényleg ennyire hülyék, vagy csak eljátsszák.

De mivel Soros kapcsán is rendszeresen felmerül a Fidesz érintettsége, nem árt néhány dologgal kapcsolatban egyenesen fogalmazni. Példának okáért elmondhatjuk, hogy Soros Györgynek vannak érdemei.

Sorolom is őket.

1. Soros György aktívan részt vett a kelet-európai kommunista rezsimek aláaknázásában.
2.  
3.  
4.  
5.  
6.  
    

Sajnos a haladók továbbra sem tudnak különbséget tenni megszállt országok és szabad országok között. A „diktatúra” kifejezés a haladó szótárban azt jelenti, hogy „olyan kormányok, melyek nekünk nem tetszenek”. És mivel ahhoz sem érveik, sem támogatottságuk nincs, hogy e kormányokat törvényes módon leváltsák, így jönnek képbe a Popovicsok.

De azért a lila köd oszolhatna így harminc-negyven fölött. Magyarországnak ugyanis érdeke volt Szerbia gyengítése a délszláv háború idején. Eköré mindenki olyan demokráciáról szóló intarziát farag, amilyet csak akar. Arról már mindenki megfeledkezett, hogy a szerb hadsereg igencsak erős volt, és talán nem túlzás azt mondani, hogy a nem túl combos rendszerváltás utáni magyar hadsereggel a háta mögött az első magyar kormány meglehetősen be volt szarva a szerbektől. Okkal.

Abba most ne menjünk bele, hogy így visszanézve mennyire volt igazolt a Szerbia ellen indított amerikai beavatkozás, vagy hogy valóban csak ők voltak-e rosszfiúk. A történelmet ez esetben is a győztesek írják, és semmi sem fekete-fehér, még az amerikai polgárháború sem. Mindenesetre Magyarországnak más jó választása nem volt, csak beállni az amerikaiak mellé/mögé és megágyazni nekik Taszáron.

Az egész kérdés mögött azonban van egy általánosabb, nagyobb probléma. Ez pedig a haladók „magyarproblémája”, amivel nem tudnak mit kezdeni. A magyarprobléma lényege abban ragadható meg, hogy a magyarok szabadon, saját elhatározásukból rendre olyan kormányoknak adnak felhatalmazást, melyek kicsit sem tetszenek a haladóknak. Számukra fájdalmas tény, hogy a monarchiát sem a létező belső feszültségek darabolták szét, de még a Horthy-rendszer bukásához is szükség volt a haladó Németország beavatkozására. Nem is beszélve a demokrácia eljöveteléről, amihez pedig a Vörös Hadseregre és a SZEB-re volt szükség.

A magyarok maguktól sosem lettek volna elég haladók vagy demokraták.

Ugyanazzal az akadállyal néznek szembe, amivel annak idején a felhomályosult értelmiség: kinek adjuk el kiváló ötleteinket? Ha akadnak felhomályosult zsarnokok, uralkodók, akkor nekik; ha nem, akkor meg kell nevelni a népet, mert a haladó nevelésen még át nem esett nép képtelen felismerni saját haladó érdekét.

Most pedig itt van ez az Orbán, aki nyilvánvalóan diktátor, hiszen ezt mondják róluk azok, akiknek alanyi joguk van ezt megállapítani. És tőle sem akarnak megszabadulni maguktól a magyarok.

Így hát szükség van külföldiek bevonására, akik tovább látnak, mint az ugar lakosai, akik képtelenek önerőből felismerni a haladó demokrácia nagyszerűségeit. 1945 után a szovjetek demokratizálták és modernizálták ezt a kis országot, ám ők sajnálatos módon elhúzták a csíkot. Így lehet számítani talán Washingtonra (amikor haladó vezetése van), vagy Brüsszelre (tehát Berlinre), hogy ezek a külső nagyhatalmak valamiképpen demokráciát csinálnak Magyarországból. Azaz, megszabadítják Orbántól.

Ezért lesz a haladóknál – és most mindegy, hogy éppen liberálisnak vagy konzervatívnak nevezik magukat – a fő bezzegország Németország, a kultúra, kifinomultság, béke és – a jövőben, reméljük! – az egy négyzetméterre jutó legtöbb Juszuf mintaországa. A haladók emlékezete olyan, mint az ementáli. Aszerint ugyanis a náci rémség nem is onnan indult, illetve akaratuk ellenére indult onnan.

A haladó emlékezet túlnő a Twin Peaksen is. Lehet, hogy abban a világban Veesenmeyer vagy Eichmann nem is járt errefelé. És ha járt is, a friccek megtisztultak, a magyarok meg továbbra sem, fetrengenek a disznóólban, ahol nácizmusból van a moslék.

A haladók csodálják a német felsőbbrendűséget, amely most épp nem faji, hanem morális jellegű. Olyan gyorsasággal szeretnék Magyarországot Berlinből kormányozhatóvá tenni, hogy attól bármelyik Quisling megnyalná mind a tíz ujját.

Így tehát a haladó kitörő lelkesedéssel fogadja a külföld megjelenését Magyarországon, legyen az Brüsszel, az Európai Bíróság, a Clinton klán, Szrgya Popovics, Soros, McCain, vagy épp a Szelfimutti. A külföld csak jó irányba fordíthatja az ugart, hiszen civilizálja azt. A haladók keserű felismerése az, hogy a magyarok maguktól képtelenek a progresszív megváltásra.

Ezért szükség van a kívülről érkező üdvözülésre, még akkor is, ha az ugar mocskában dagonyázó magyarok belegebednek.

És ha a megváltás esetleg néhány ország lángba borulásával jár együtt, az nem probléma, a haladó boldog, hiszen semmiféle komoly javulás nem jöhetett volna létre tömegek beáldozása nélkül. Azokat a tömegeket pedig érdemes beáldozni, hogy a haladó végre boldog legyen. A föld körüli turnéban utazó aktivisták pedig mossák kezeiket, hiszen ők nem megválasztott politikusok, így felelősségük sincs.

Õk csak tanácsokat adnak a forradalomhoz.