Még mindig nehezen fogom fel, illetve hiszem el, hogy mi is történt csütörtök este. Őszinte leszek! A mérkőzés vége felé közeledve egyre inkább törődtem bele, hogy ismét a szokásos eseménysorozat történik. Majdnem ott vagyunk, de aztán mégsem. A reménykedést feladó attitűd alapvetően nem az én hibám, hanem a korábbi tapasztalataimból levont következtetés. Hány olyan mérkőzést tudnánk mondani, amely fontos volt és majdnem megvolt a győzelem, de végül csak kikaptunk.

A 10 emberrel védekező, játékot tördelő, egyébként gusztustalanul undorító focit játszó Izlandot lényegében 3 perc alatt elrendeztük. Beáll a csere (Nego) és a 88. percben első labdaérintéseinek egyikével kiegyenlít. Majd a 92. minutumban Szoboszlai Dominik elindul a félpályáról és akkora gólt lő 20 méterről, hogy az izlandi kapus még most is a labdát keresgéli a Puskásban. Ha labdarúgás tematikában drámai filmet szeretnénk készíteni, akkor nem lenne nehéz dolgunk, mert kész van. A magyar labdarúgó-válogatott bebizonyította, hogy akarat, hit, szív, erő, kitartás, tudás és hazaszeretet terén elég jól áll.

Ez a csapat nemcsak kiváló labdarúgók közösség, ez egy igazi csapat, amely hihetetlenül szerethető is.

Zsinórban másodszorra vagyunk ott az Európa-bajnokságon, amely egyértelmű jele, hogy lezártuk az elmúlt 30 év mélyrepüléseit.

2016-ban amikor a csapat a franciaországi kontinensversenyen szerepelt, Magyarország lázban égett. Az eredményes csoportmeccsek után emberek tízezrei vonultak az utcára. Magyar ember magyart átölelve örült a nemzet sikerének. Remélhetőleg 2021 nyarára rendeződik a koronavírus-helyzet és az eufória megismétlődhet. Azzal a hatalmas különbséggel, hogy ezúttal a magyar csapat Budapesten, a csodálatos Puskás Arénában játszhatja csoportmeccseinek kétharmadát. Már belegondolva is felfoghatatlan élmény lesz, amikor 70 ezer ember bent, százezrek pedig kint éneklik a magyar Himnuszt.

A labdarúgásnak olyan közösség-, illetve identitáserősítő jelentősége van, amely egyetlen más dologgal sem mérhető. A csütörtöki álommérkőzés után pénteken reggel boldogan ébredve az is átfutott a gondolataim között, hogy ilyen érzés lehet olasznak, spanyolnak, angolnak vagy németnek lenni. Győztesnek lenni jó. A siker egész egyszerűen rendkívül pozitív hatást gyakorol az egész társadalomra. Az elmúlt évtizedek legnehezebb hónapjait éljük mégis csütörtök este Magyarország jobb hely lett. Az életre szóló élményt pedig itt szeretném megköszönni minden labdarúgónak, a stábnak, Marco Rossinak és mindenkinek, akinek bármi apró köze is volt ehhez a hatalmas diadalhoz.

Korábban azt írtam, hogy a balsors már a múlté. Ez igaz, de csak részben. Magyarországon még ebben a helyzetben is van egy kisebbség (remélem, hogy az), amely nem tudott és nem tud örülni a győzelemnek. Őket szoktam következetesen koloncnak nevezni. A kolonc, teher, nyűg lételeme az egészséges, normális magyar társadalmon való beteges csüngés. A kolonc nem használ, sőt inkább nehezíti a fejlődés gyorsaságát. Biztosan mindannyian találkoztunk már koloncokkal. Közéjük tartoznak azok, akik az említett magyar sikerrel sem tudtak normálisan, tisztelettel beszámolni, de vannak olyan nehezékek is, akik mint a románok a második világháború idején egy pillanat alatt átállnak a másik oldalra. Tehát, hogy értsük! Délelőtt még arról fröcsögnek, hogy minek megy pénz a fociba, majd este már ők a legnagyobb drukkerek. Kétségünk ne legyen! Egy esetleges vereség után már követelnék a Puskás Aréna lebontását. Ezek ilyenek. Koloncok.

Viszont még a koloncokkal is sikerült győztes pályára lépnünk (igen, ez nemcsak a labdarúgásra vonatkozik), ami azt jelenti, hogy erősebbek vagyunk, mint valaha.