„Egy évtizeddel ezelőtt írtam néhány cikket a világegyetem hosszú távú jövőjéről, ezer milliárd év múlva, mivel a kozmikus terjeszkedés felgyorsul, megmutattam, hogy ha egyszer az univerzum tízszeresére (kb. Százmilliárdra évek múlva), a galaxisok helyi csoportja (a Tejút és az Andromeda galaxis, beleértve a műholdakat is beleértve) kívül eső anyagokat, távolabb leszünk tőlünk, mint a fény.”

Ezt olvasom épp a telefonomon, már nem tudom, hogyan és miért kerültem arra az oldalra, görgetek, pislogok, amikor szuszogás térít vissza a 7E járat valóságába. Nem baj, úgysem értettem belőle egy kukkot sem.

Felpillantok. Lapát áll mellettem. Lapát nem egy rajzfilmfigura, létező alak, élő ember, mondhatnám férfiember, csak azért nem mondom, mert harmincas hímneműek manapság ritkán férfiak, inkább gyereknek lehetne őket nevezni. De hát a korszellem megköveteli, hogy a férfi ne nőjön fel, maradjon gyerek, hadd fogyjon a magyar, hadd fogyjon a fehér ember, no, de ez már messzire vezet, lapozzunk is.

Lapit jó tíz éve nem láttam. Ezt ő maga mondta, míg a lukasztóba csimpaszkodva álldogáltunk a piros lámpának hála. Erről megvallom, fogalmam sem volt. Én csak arra emlékeztem, hogy valamikor az ókorban, egy másik világegyetemben, amikor egész más dolgok érdekeltek, mint ma. Egész máshogy láttam a világot, majdhogynem teljes ismeretségi köröm másokból állt, más helyen laktam, és másik pártokat utáltam fenemód.

Akkor még ki lehetett mondani, hogy fehér meg fekete, nem avattak szentté drogos bűnözőket, nem kellett térdelni a sportrendezvényeken, nem volt világbotrány, ha valaki nem térdel le, és persze a térdelést még behódolásnak, megalázkodásnak tartotta mindenki, nem pedig az egyenlőség szimbólumának.

Igen, ma a feketék előtti térdelést valamiért egyenlőségnek gondolják egyesek, ami kicsit olyan, mint ha a házasságtörés lenne a hűség szimbóluma. A Mézga Aladár kalandjai jut eszembe erről, az a történet, ahol Aladár és Blöki a fordított világba érkezik, s amikor a munkás egy robbantással földig rombolja a házat, utána feláll, s azt mondja: Felépült.

(Nem tudom, hogy ma a haladó és jogoktól duzzadó nyugaton készíthetnének-e olyan szabadságú filmeket, mint nálunk az egyébként bevallottan cenzúra sújtotta Kádár rendszerben. Aki töprengeni akar, az ne csak a Mézga Aladárt nézze végig, hanem a Doktor Bubót is, és kezdje mindjárt az Állati jogok című epizóddal.)

Szóval eltelt tíz év, történt eközben haláleset, kórház, lánykérés, szakítás, élet és halál. Tíz, azaz tíz év telt el, mindössze tíz év, s most itt áll ez a Lapi – kinek valódi nevét máig nem tudom, mert mi csak így neveztük mindig -, mesél francia útjáról, engem meg nem nagyon érdekel, bár igyekszem titkolni. Együttesekről, miket már nem hallgatok, emberekről kérdez, kikről nem tudok semmit, de nem is érdekel némelyik sorsa, legfeljebb akkor, ha nincs más dolgom, mint a zöld jelzésre várni egy harmincas fiatalemberrel, kit nem láttam tíz éve, s éppen dugó van.

„Háromtrillió év múlva a galaxis forgása, a kvazárok, meg a kihűlő nap felszínének hőmérséklete…”. Ilyen, és ehhez hasonló dolgokat olvastam a minap is egy tudományos cikkben. Háromtrillió év! Könyörgöm, itt ez a Lapi. Nem láttam tíz éve, mindössze tíz év telt el, s egy világ választ el tőle. S attól az univerzumtól is, amely énbennem létezett egy évtizednek előtte. „Ezer milliárd év.” Normális az, aki egy ilyen mondatot leír? Nem olyan ez kicsit, mint amikor a gyerekek dobálóznak számokkal a homokozó mellett, és az győz, aki nagyobbat tud hetykén odavetni?

Nincs ebben valami végtelen önhittség, pimaszság, és szűklátókörű önelégültség, Isten szerepkörének arcátlan bitorlása? Tegyük már helyre magunkat emberek.