Negyedszázad alatt, amióta a sajtóban dolgozom, mindenféle újságíróval találkoztam. Akadt köztük derék fickó (és fickónő), eredendően jó ember, aki egyszerűen végezte a dolgát, nem foglalkozott másokkal, és amennyire lehetett, igyekezett udvarias, tisztelettudó lenni a kollégáival. Találkoztam ostoba, sunyi fajankókkal, tudatlan, nagyképű idiótákkal, akik azt hitték, hogy a tájékoztatás valamiféle elitklub, ők pedig örökbérletet váltottak a VIP-lakosztályba. Akadt köztük kicsi és nagy, keresztény, zsidó, ateista, szőke, barna, vörös, jobboldali, baloldali, budapesti és vidéki, hetero- és homoszexuális, mindenféle.

Mert két újságíró pontosan annyira hasonlít egymásra, mint két angoltanár vagy gipszkartonszerelő. Semennyire.

Csakhogy az újságírók között, felett, mellett vannak ám nagyon okos értelmiségiek, akik pompás szabályrendszert dolgoztak ki számukra. Ezek jó része arról szól, hogyan kell „szakmailag” rendben lévő cikkeket írni, hogyan legyünk „tisztességesek”, „függetlenek”. Ez a szabályrendszer persze esetleges és blöffszerű. Részben külföldi példákat másoltak át annak a megjegyzésnek az elmulasztásával, hogy ami jó belőlük, az szükségszerűen átalakul, ami pedig nem jó, az teljességgel hasznavehetetlen Magyarországon. Próbálkoznak a különféle hazai újságíró-szövetségek is, vannak például erkölcsi útmutatások, etikai szabályzatok, különféle kiskáték, de valljuk meg őszintén, az érintettek, az újságírók úgy kilencvenöt százalékának fogalma sincs arról, hogy ezek egyáltalán léteznek.

Amióta sajtó a sajtó, maga alakítja a szabályokat.

Azt most hagyjuk, mert a 888.hu olvasói pontosan tudják, hogy miféle átlátszó trükkökkel kozmetikázza magát függetlenné a liberális-baloldali sajtó. A lényeg, amiről beszélni szeretnénk, hogy a baloldali és jobboldali tájékoztatás közötti térben nincsen semmi, nem létezik a „méltányos” és „tisztességes” újságírás. Nincsenek igazmondó juhászok, akik holdfényben, tűz mellett, bársonyos leheletű szavakkal ringatják álomba megfáradt báránykáikat.

Ha volna egy önfeláldozó vagy eszét vesztett milliárdos, aki Magyarországon l’art pour l’art beleölne néhány százmilliót egy sehova nem kötődő, saját útját járó sajtótermékbe, mert semmilyen politikai, gazdasági ambíciója nincs, egyszerűen segíteni szeretne a középen álló olvasónak, és ehhez vegyük hozzá, hogy csodával határos módon múlt nélküli, sehova sem kötődő munkatársakat sikerülne megnyernie ennek az ügynek, de rögtön vagy nyolcvanat, nos, az ilyen sajtóterméket senki sem olvasná el. Miért? Mert holt betűk halmaza, óvatos távolságtartás, gyáva hátrálás volna annak a lapnak minden szava.

Független újságírás azért nincs Magyarországon, mert az olvasó sem független.

Az emberek izgalmakat, szellemi tornát, hősöket keresnek minden olvasmányban, nem elégednek meg a puszta hírekkel. Nem kiegyensúlyozásra, hanem az igazság ismeretére vágynak. Az olvasónak továbbá van véleménye a világról, és ehhez egyrészt további adalékokat, szempontokat, másrészt megerősítést vár. Szeretne tájékozódni, de a saját szája íze szerint, azért ad ki pénzt a kedvenc sajtótermékeire, ezért kattint a neki tetsző portálokra. Elismerem, akadnak olyanok, aki a létező legtöbb helyről tájékozódnak, de véleményük nekik is van. Nem igazán szeretheted egyszerre Hont Andrást és Bayer Zsoltot, valamit mondanod, gondolnod kell egy-egy cikkről. És szerencsére mondod is, te írod az úgynevezett kommentárokat, a magyarországi sajtó tudásbeli, erkölcsi állapotának, színvonalának hajszálpontosan megfelelő olvasói reakciókat.

Magyarországon független sajtó tehát nincs, nem is lesz. Aki a pénzt adja, a fizetéseket állja, az a tartalmat is megszabja. A független címkével startoló próbálkozások sorsát pedig láttuk, gondoljunk a Reggel című napilap gyors kimúlására, újabban pedig Dudás Gergely csúfos kudarcára.

Ha független újságírói műhely nincs is, magukat függetlennek mondó újságírók akadnak szép számmal. Azt már tisztáztuk, hogy jobboldaliak ezek nem lehetnek: a jobboldaliak egyszerűen kiállnak, elmondják, leírják, hogy mi az ábra és kész. Akadnak köztünk mindenfélék, de olyat nem találsz a kormányoldalon, aki belemerevedne a függetlenség pózába. Valószínűleg azért van ez így, mert a jobboldali újságíró szigorúan értékalapon áll. Lehetne kőműves, mérnök vagy útkaparó, akkor is jobboldali volna. A hagyományos értékek védelmét a munkájában is képviseli, ezek alapján él, dolgozik, cselekszik. Sokkal fontosabb számára a haza szolgálata, a magyarság képviselete, mint hamvába holt függetlenségének boncolgatása. Ezért van az, hogy a jobboldali térfélen a népiek, az alt-right hívei, a katolikusok, a reformátusok, a mindenféle iskola, csoportosulás tagjai a részletekről elvitatkoznak, de a lényeg ugyanaz. Ez pedig a jelenlegi kormány támogatása, annak a felismerése, hogy a magyarságnak jelenleg a Fidesz-KDNP vezette kormány az egyetlen esélye.

Pártsajtó? Nevetnem kell. Azok, aki állandóan azt szögezik nekünk, hogy pénzért, hatalomért, kapcsolatokért lefekszünk a kormánynak, nem voltak velünk a '90-es években. Amikor szó szerint három-négy sajtótermék volt a jobboldalon, amikor alig tudtuk eltartani a családunkat, amikor mindenkit kirúgtak, akiben megszimatolták, hogy nem húznak az MSZP-vel és az SZDSZ-szel. Mi akkor is jobboldali újságírók voltunk. Amikor a két ciklusos Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-érában egzisztenciálisan fenyegettek, amikor bizonyítottan megfigyeltek, lehallgattak, zsaroltak bennünket, nos, akkor is azok maradtunk, akik vagyunk.

Megértem, hogy valakit elragad a húdenagy egója. Az ilyen ember nem független, hanem egyszerűen önmagába szerelmes. Az elmúlt években furcsa, egyszersmind tanulságos volt végignézni, ahogyan ezek a kollégák kiiratkoztak a nyilvánosságból. Amit írnak, nem fontos. Amit hirdetnek, már ezerszer elhangzott. Elférnek, de nem számít, éppen hol vannak. Elkövették a létező legnagyobb hibát, amit újságíró elkövethet: felégették maguk mögött a hidakat. Én azt szoktam mondani a kezdő újságíróknak, hogy két ok miatt kell úgy eljönnöd egy helyszínről, hogy bármikor visszamehess. Egyrészt jól felfogott érdeked, hogy kapcsolatban maradjatok: a komoly újságírónak a kapcsolatrendszer minden, és még annál is több. Másrészt ha jó benyomást keltesz, ha tisztességesen dolgozol, ha nem magadat, hanem a beszélgetőtársadat és az eseményt tolod előtérbe, egyszóval korrekt vagy, akkor jó híred támad. Kapcsolatrendszer és jó hírnév: ennél többre nincs is szükséged.

Nos, ezt a leckét a hazai függetlenek réges-régen elmulasztották. Mára jobbról és balról egyaránt fintorognak rájuk, megbízhatatlannak és csapodárnak tartják őket. És nem azért, mert balra vagy jobbra fociznának (bár nyilván megteszik), hanem azért, mert igazából sehova sem tartoznak. Nem hisznek semmiben, nem tisztelnek senkit, magukból indulnak ki, és oda is érkeznek vissza. Még mindig alakulófélben lévő kis emberkezdemények. Akik hol roppant dühösek, hol roppant tárgyilagosak, hol pedig nagyon pártját fogják valaminek, hol lármáznak, persze valódi tét nélkül – alakítják a független újságírás mítosza szerint rájuk szabott szerepet. Aztán körbenyaldossák egymást ügyesen a Facebookon, és mind a huszonhárman elmondják, hogy milyen pompás harcostársai ők egymásnak, pedig mennyire különböznek, hiszen az egyik jobbikos, a másik liberális, a harmadik meg nem tudom, hogy éppen micsoda. Így aztán az a látszat keletkezik, mintha erőt képviselnének, holott hányaveti stílusuk és összeférhetetlen természetük miatt a legtöbben utálják őket, csak ugye a saját környezetükben, az egók birodalmában ez az apróság nem tűnik fel.

Mi pedig itt a „pártsajtóban” valójában a magyar nép szívében fészkelünk. Mi vagyunk a többség, és nemcsak politikai, hanem azonosulási alapon is. Nem szükséges szerepet játszanunk, nem hiszünk a függetlenségben. Amikor pedig az ember a saját életét éli, amikor tudja, mit miért tesz, és nem csak képvisel, de elő is tud mozdítani változásokat – nos, annál a pontnál meg is állhat, mert hosszú útja a végéhez közeledik. Vagy éppen most kezdődik, halad, félúton van, de a lényeg, hogy illető jó úton jár, mert semmit sem akar bebizonyítani. Hacsak azt nem, hogy az elköteleződés nem szolgalelkűség, hanem szolgálat.