Amikor megláttam, hogy Tóth Krisztina írónő kihúzná az Aranyembert és a Bárány Boldizsárt a kötelező olvasmányok közül (https://konyvesmagazin.hu/friss/tizenegyes_ott_anna_toth_krisztina_olvasas.html), rögtön tudtam, hogy a Black Lives Matter magyar földre lépett. Értelemszerűen nálunk nem négerek, hanem feministák osztják az észt, olyanok, mint Tóth Krisztina, aki szerint a jelzett művek nőábrázolásával van a baj. Az Aranyemberben az, hogy Tímea mindig Mihály kedvében jár, rendben tartja a házat, nem kérdez, csak örül, ha látja a férfit. A Bárány Boldizsárban az, hogy Borbála jól főz, levest tesz az ura elé, az író leírása szerint szerény, halk szavú, szorgos. Ezenfelül pedig – mondja Tóth – rettenetes jelenetként vésődik a kis olvasóba, hogy amikor Boldizsár elcsavarog, az apa lecsatolja a derékszíját, „Lili lányom szerencsére nem értette, miért csatolja le: azt hitte, csak azért, mert nagyon teleette magát. Rémes... A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek” – zúgolódik rendhagyó irodalmi kalauzában a nyilván rosszul főző, rendet nem tartó, nagyszájú, lázadozó Mrs. Öntudat, azaz Tóth Krisztina.

Miután a feminizmus ügyesen elérte, hogy őket, a feministákat nem kell tisztelnünk nőiségükért – ezt valósággal kikövetelik maguknak –, nevezzük egyszerűen Tóthnak azt a nőt (pontosabban embert), aki megszabná az igazi nőknek, hogyan bánjanak a férjükkel. Miközben minden kapcsolatban a résztvevők alakítják a közös játékszabályokat. Ha a feleségem behozza nekem a kávét, mert a kedvemben szeretne járni, attól még nő a javából, nem tehetetlen báb, leigázott intellektus. Ha megragadom a porszívót, és segítek a házimunkában, ha megfőzöm az ebédet, ugyanazon okból, hogy a kedvében járjak, attól még hajszálpontosan ugyanolyan férfi vagyok, mintha követ törnék. A nemi szerepek ugyanakkor nem pusztán sztereotípiák, hanem a valóságból fakadnak. Férfi és nő között fizikai erejüket, irányultságukat, lelkiségüket tekintve számos különbség van. És az igazi, a normális férfi éppen a nőt keresi a nőben, nem a neutrális embert, akinek nincsenek női tulajdonságai. Ahogyan fordítva is: a nőnek férfira és nem embertársra van szüksége. Tekintsük infantilizmusnak vagy a túlzott elbizakodottság, esetleg a nőietlenség jelének, hogy Tóth ezt nem érti.

Arról a kedves megjegyzéséről, hogy a Bárány Boldizsárnak azért nincs helye a gyerek könyvespolcán, és azért kell eldugni Lilike elől, mert nadrágszíjjal meg akarnak verni benne egy gyereket, szintén van mondandónk. Persze rejtsük el Lilike elől az egész világot, Lilike ne tudja meg, hogy a világban van jó és rossz, indulat és szeretet. Lilike lehetőleg nőjön fel burokban, jó messzire a valóságtól, óvjuk minden félmondattól – hogy aztán felnőttként ugyanolyan merev ideológiai kalitkába zárja magát, mint a tisztelt anyukája. Hát, nem lennénk Lilike helyében. Viszont ha már lúd, legyen kövér. Tiltsuk be A Pál utcai fiúkat is, ahol a gittegyletet a tanár úr brutális módszerekkel, kihallgatással, megfélemlítéssel számolja fel. Nem, ez is túl kegyetlen Lilikének. Az Egri csillagokban számos gyilkosságról olvashatunk, ráadásul Dobóék nemzeti és vallási alapon utasítják el a törökkel való közös várigazgatást, ami egyrészt meghaladott, másrészt borzalmasan embertelen eljárás. Ki a kötelezőkből a fél világirodalmat!

A minap érdekes cikket olvastam a Magyar Konyhában. Lakatos Mónika világzenei Womex-életműdíjas énekesnő mások mellett a cigányság hagyományairól beszélt. Például arról, hogy náluk a nőknek nem szokás az asztalhoz ülni, a nők a gyerekekkel együtt a konyhában étkeznek, és – így Lakatos Mónika – ő is furcsának találná, ha a férfiakkal együtt odaülne az asztalhoz. Nem akarja, nem teszi, mert ez így szokás náluk, nem is érezné jól magát.

Na, most vagyunk mi, normális emberek a beteg feminista légkörön túl, cigányok, magyarok és mindenki más, akik elfogadjuk a másik embert a szokásaival, a hiedelmeivel együtt. És vannak az ideológiai rögeszmések, Tóth és társai, akik állandóan nevelni óhajtanak, meghasonulást támasztani, felrúgni minden hagyományt, csak azért, hogy a forradalmi kiskátéjukat betűhíven teljesíthessék. Mi tiszteletben tartunk és elfogadunk mindenkit, az embert, a férfit, a nőt a maga értékén mérünk, míg Tóth és a nőmozgalom apostolai nyilván rabszolgának és cselédnek tartják a világhírű énekesnőt, csak azért, mert tiszteli a hagyományokat, és önazonos.

Vagy nem? Tóth a szavát sem emeli fel a cigány hagyományok ellen? Hát persze hogy nem. Ugyanis a megszólalást tiltja egy másik, erősebb kiskátés pont, az elméleti cigányvédelemé, amit Lilikével a fűtött szobában olvasgatva olyan szépnek, kereknek és tökéletesnek lát a nővédelmi aktivista. Ebben az elméleti cigányvédelemben az a legszebb, hogy egyetlen élő cigányt, egyetlen valódi élethelyzetet sem kell ismerni hozzá. Tóth és barátai soha nem fogják szóvá tenni a cigányság szokásait, nem merik bírálni, hiszen a cigányság mindenestől bírálhatatlan a szabályrendszerükben. Így aztán fogcsikorgatva, de marad a hallgatás, a világ minden nőjére kiterjesztendő nővédelem a cigány nőkre nem lesz érvényes. Pedig olyan jó lett volna kisegérnek lenni a sarokban, onnan figyelgetni, amikor Tóth leül a cigány férfiak asztalához, és elmagyarázza nekik, hogy ők valójában kan elnyomók, uralják a feleségeik testét és lelkét, és szégyelljék magukat, hogy náluk a nők nem dolgoznak, nem tanulnak, csak főznek, mosnak, levest tesznek eléjük, a férfiak elé.

Odaülsz, elmondod? Megteszed? Dehogy teszed meg.

Ugye, milyen farizeus és gyáva vagy, Tóth Krisztina?