Évekkel ezelőtt Brüsszelben megláttam Európa jövőjét. Megírtam én is, megírta Bayer Zsolt barátom is, de azért nem árt felidézni újra a szikár tényeket.

A St. Catherine téren katolikus templom tör az ég felé. Tövében azonban nem gyerekek szaladgálnak (Brüsszelben a gyerek egyébként is importcikk), hanem nyilvános vécét üzemeltetnek. Egyszerűen elkerítették a templom oldalát, és boldog-boldogtalan oldalba vizeli a szent épületet. Mondani is felesleges, hogy aki európai ember létére oldalba vizel egy katolikus templomot, képletesen és valóságosan is a múltját, jelenét és jövőjét vizeli le.

Hosszú út vezetett idáig, de megérkeztünk. A kereszténység számára ma Európa missziós terület. Nemhogy nem hódít, de olyan hagyományosan katolikus országokban, mint Franciaország, Írország, Spanyolország, és olyan protestáns dominanciájú országokban, mint Németország, Svédország és Hollandia kapitulált az állami szintre emelt ateizmus előtt. Vagy az iszlám előtt, amelynek mecsetjei, minaretjei Szarajevótól Kölnig szaporodnak. 

Pedig a keresztény Európa nem jelenti a keresztény gondolat abszolút diadalát. Tovább megyek: még csak élő hittel sem kell rendelkeznünk, ha a keresztény Európához soroljuk magunkat. Paradox módon az istentelen ember is részese lehet annak, hiszen öntudatlanul ő is hordozza azokat a viselkedésformákat, erkölcsi minimumot, amelyet hosszú évszázadok kristályosítottak ki az itt élőkben. A keresztény Európa része Martin Heidegger, aki semmilyen tételes vallásban nem hitt, alighanem még Istenben sem, de amikor belépett egy katolikus templomba, belenyúlt a szenteltvíztartóba, keresztet vetett. Elképedt tanítványa kérdésére, hogy nem tagadja-e meg tanait, Heidegger valami olyasmit válaszolt, hogy ebbe a szakrális térbe, amit templomban neveznek, nagyon sok ember elhozta a bánatát, az örömét, és ő nem tesz mást, mint a kimondhatatlannak, a szakrálisnak adózik tisztelettel.

Mondhatnánk, hogy Heidegger nemcsak a keresztény Európa hordózója, hanem a görög-római civilizációé is, és valóban, a fenti történet főszereplője Szókratész, Cicero vagy Marcus Aurelius is lehetne. Jó helyen járunk. A keresztény Európának ugyanis a görög-római civilizáció is szőröstül-bőröstül része. Valamikor egymás ellen küzdöttek, és a kereszténység végül felfalta Rómát, mára azonban békésen megférnek az emlékezetben, a mindennapokban, a viselkedésünkben, az elveinkben. Bár a sivatagból érkezett, hosszú évszázadok alatt még a judaizmus is hozzásimult valahogyan Európához, legalábbis zsidónak és kereszténynek létezik közös mezeje: az európai kultúra. És a budapesti cigány asszony is a keresztény Európa része, amikor – a saját fülemmel hallottam – azt kiabálta a Keleti előtt randalírozó bevándorlóknak, hogy takarodjanak haza, ez itt Magyarország. Mondjuk, elgondolkodtató, hogy amit a józsefvárosi cigány asszony egy perc alatt megértett, arra Tamás Gáspár Miklósnak és Alföldi Róbertnek az egész élete sem lenne elegendő.

Ennek a közös európai hitnek az antikvitással kevert kereszténység az alapja, amely ott lüktet életünk minden pillanatában. Kereszténység nélkül nincs európai történelem se, még az ellenreakció is abból fakad: a kereszténység segítette világra a modern politikai ideológiákat, a liberalizmust, a szocializmusokat, amelyek aztán jól lemészárolták az egyházat a 19. és a 20. században. Éppen ezért az élő hit ma már kikerült a legtöbb ember kelléktárából. Kapóra jött ez az iszlámnak, amelyből leginkább a kétely hiányzik, és kellőképpen lendületes, könyörtelen. Éppen az a baj vele, ami a római patríciusok baja lehetett a kereszténységgel: követői éhesek, nyomorultak, de hisznek a külön bejáratú mennyországban, a másvilági ígéretben, és ha kell, az egész világ ellen szegülnek. Az iszlám fél évezredes különbséggel sorra bejárja a kereszténység történelmi stációit, ma nagyjából ott tart, ahol a kereszténység a 16. század elején. Dagad a vitorla, és Isten katonái elhajóznak messze, az istentelenek földjére, hogy elvigyék nekik az egyetlen üdvözítő hitet. Aztán akinek nem tetszik a szeretet és béke vallása, azt jól kardélre hányják, az új földet pedig birtokba veszik az erősebb jogán.

És mégis, bár a kereszténység legalább annyi szenvedést bocsátott a népekre, mint örömöt, egyszerűen nem vizelhetjük oldalba a brüsszeli katolikus templomot.

Sem a magyar ősvallás, sem a Tényeket Tisztelők Társasága, sem az ezoterikus tévéműsorok nem oldják meg Európa sorskérdéseit. Talán már a kereszténység sem, bár az ima és az összefogás erejét nem szabad lebecsülni. Nem tudjuk, mi vár ránk, de ha köpünk a múltunkra, ha tovább lázadunk annyi forradalom után, ha nem építünk, hanem tovább romboljuk közös hazánkat, Európát, akkor valóban bevégeztetett.

A belső restauráció első lépése a kereszténység tiszteletben tartása, pozitív megkülönböztetése, annak elismerése, hogy a jézusi tanítás elidegeníthetetlen Európától. És mondom, még csak hinni sem kötelező a tanításokban. Csak fedezzük fel magunkban az európai embert, és rögtön tudni fogjuk, mi a dolgunk.