A baloldali csaknemképviselők arról adtak hírt, hogy nem szeretnének részt venni és esküt tenni az Országgyűlés alakuló ülésén, persze azt ők is tudják, hogy ezzel a magatartásukkal nem csupán a politikatörténeti hagyományokat és a hatályos jogszabályokat sértenék meg, hanem a fennálló jogi keretek között, egész egyszerűen saját magukat lehetetlenítenék el a képviselői megbízatás megkezdésétől. A hatályos jogszabályi környezet ugyanis nemcsak azt rögzíti egyértelműen, hogy a közjogi tisztségviselők megbízatása eskütételhez kötött, hanem annak formai és tartalmi kritériumait is világosan meghatározza.

A leteendő eskü világos követelményeket támaszt az újonnan megválasztott képviselővel szemben, mely jogi és egyben morális jelentéstartalmat is magában hordoz. Az aktus során az adott közjogi tisztségviselő egyszerre több dolgot is vállal: hűséget a hazájához, valamint ígéretet arra, hogy annak jogrendszerét nemcsak ő maga tartja tiszteletben, hanem másokat is ugyanerre a hozzáállásra ösztönöz.

Egyszóval az eskütétel nem egy jelképes mozzanat, nem lehet politikai célok mentén relativizálni, ellenkezőleg, az a magyar nemzet és annak keresztény hagyományaiban gyökerező elválaszthatatlan eleme, melyet nem véletlenül alkalmaztak országunk korábbi vezetői is – Hunyadi Mátyás például háromszor tett esküt, háromszor hajolt meg országa és annak törvényei előtt. Persze a baloldali csaknemképviselők olyan messze vannak Hunyadi Mátyástól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Visszatérve a jog dimenziójába, az Alaptörvény és az egyes közjogi tisztségviselők esküjéről és fogadalmáról szóló 2008. évi XXVII. törvény magától értetődően fogalmaz akkor, amikor rögzíti, hogy a miniszterelnököt az Országgyűlés választja meg, akinek ezt követően esküt kell tennie az Országgyűlés előtt.

Abban az esetben tehát, ha a baloldali csaknemképviselők ennek a törvényi kritériumnak nem hajlandóak eleget tenni, úgy egy aggasztó helyzet állhat elő, ekkor ugyanis Magyarország vezetője a nyilvánosság előtt venné semmibe a hatályos jogszabályokat, amely elfogadhatatlan üzenet lenne az ország polgárai számára, akik részéről elvárás a jogkövető magatartás. Egy ilyen vezetői hozzáállás bizonytalan és veszélyes állapotokat eredményezne, amely rendkívüli mértékben ingatná meg a jogrendszerbe vetett társadalmi bizalmat.

Bár a csaknemképviselők esküt érintő megszólalásának nyilvánvalóan nincs és nem is lehet (közjogi) realitása, mindez csupán a politikai kommunikáció tárgyát képezi, ugyanakkor ebből a mozzanatból is világosan megmutatkozik, hogy hatalomra kerülése esetén milyen kormányzásra készült volna a baloldal: feladná a nemzet megkérdőjelezhetetlenül fontos történelmi, keresztény és politikai hagyományait, a törvényi előírásokat pedig politikai céljai mentén, kénye-kedve szerint kezelné fakultatív iránymutatásokként.

Utóbbi állítást igazolják azok a múltban lezajlott megszólalások is, melyek során az Alaptörvény és a jogrendszer alapjait képező jogszabályok kétharmados többség nélküli megváltoztatásával, koncepciós perek lefolytatásával, jobboldali újságírók eltiltásával, valamint közéleti szereplők földönfutóvá tételével „házalt” a hazai ellenzék több szereplője is. Az ilyen és ehhez hasonló baloldali „ígéretek” legitim jogi és politikai eszközökkel nem megvalósíthatóak, mindezek a jogállami keretek teljes felszámolásához, azzal párhuzamosan pedig egy diktatórikus rendszer kiépüléséhez vezetnének.

Az ellenzék „jogi trükközések” címszó alatt próbál hitelt szerezni a kijelentéseinek, azonban ezek a gondolatok, illetve azok érvényre juttatása még a saját táborán belül is elutasításra találnak. A csaknemképviselők eskütételt érintő álláspontjához hasonlóan – tehát ezekben az esetekben is – csupán kommunikációs elemekről van szó, melyekből jól látható, hogy a baloldal – hűen múltjához – ismét szisztematikusan a hangulatkeltésre és az indulatok felszítására alapozza választási stratégiáját.

Nem mehetünk el azonban szó nélkül azon sokatmondó tény mellett, hogy a fenti, kommunista időket idéző, drasztikus baloldali kijelentések nem voltak alkalmasak arra, hogy bármilyen szinten felkeltsék a hazánk helyzetéért egyébként permanensen aggódó szereplők figyelmét. Mindez egyértelműen megmutatja, hogy milyen kettős mércével kell szembenéznie a magyar jobboldalnak a nemzetközi színtéren.