’56
2019.10.23. 11:58
„Mindig is nagyon szerettem a hazámat, igaz magyar embernek születtem és úgy is halok meg. 1956 októberében az egész országon végigsöpört a forradalom szele. Bevallom őszintén, mindig is utáltam a kommunistákat, ezért én is fegyvert ragadtam, elegem volt abból, amit ezek a mocskok művelnek az országgal. Fogtam magam, és bementem a falu központjába, nem akartam én semmi mást, csak agyonlőni a tanácselnököt. Ahogy a forradalmat, úgy vertek le engem is. Az eset után vérdíjat tűztek ki a fejemre, azt mondták ezt nem úszom meg börtönnel, ha elkapnak, felkötnek. Többen voltunk, akik hirtelen a rendszer ellenségei lettünk. Úgy döntöttünk, hogy ameddig meg nem bukik ez a velejéig romlott hatalom, addig elmenekülünk. Egy-két hónapra, maximum egy évre számítottunk, 40 lett belőle” – így emlékezett vissza dédapám az 1956-os emigrálására.
Tüzes alkat volt, olyan, aki a második világháború idején nem megúszni akarta a besorozást, hanem 18 évesen saját maga jelentkezett, hogy megvédje a hazáját. Ezek alapján és őt ismerve azt is írhatnám, nem meglepő, hogy az apró falucskában, ahol született és élt ő volt a néhány helyi forradalmárok vezetője 1956 októberében. Volt fegyvere – mindig volt neki –, ezt azonban az államhatalom nem nézte jó szemmel, főleg nem akkor, amikor az egész ország lázadt az elnyomók ellen. Sajnos kisgyerek voltam még amikor elment, de arra emlékszem, hogy ’56 októberének utolsó napjairól mindig nagyon lelkesen mesélt, aztán a november 4-ét követő napokról annál kevésbé. A szovjetek leverték a magyar forradalmat, a forradalmárokat kivégezték vagy börtönbe zárták, aki tudott, elszökött. Így tett a dédapám is. November 14-én indultak útra bajtársaival együtt.
„… este 10 óra, az eső nagyon esett, bőrig vizesek voltunk, de elkeseredve nem. Onnét már 500 méterre volt a határ, egy patak választotta csak el. Nekivágtunk ennek a szakasznak is. Átgázoltunk, derékig ért a víz. A másik oldalon már szabad föld volt. Éjfélkor már az osztrák pihenőn szárogattuk a vizes ruháinkat. (…) Mindig csak az enyéim vannak az eszemben, és bizony nagyon sokszor könnyek csillognak a szememben. Istenem, csak még egyszer hozz össze bennünket, hogy egy boldogabb jövő elé nézhessünk. Az osztrákok nagyon szeretnek bennünket, és azt mondják, hogy legyünk büszkék arra, hogy a magyar nemzet fiai vagyunk. (…) Az első vasárnap Svájcban. Délelőtt kirándultunk egy kicsit a környéken. Délután pedig misére mentünk. (…) A helyzetünk kilátástalan, nem tudjuk mi lesz velünk. Vajon utazhatunk tovább Amerika felé? Istenem, de sokszor eszembe jutnak azok a boldog percek, melyeket a családom körében eltölthettem. Száműzött bujdosó lettem, csapongok a nagyvilágban és ki tudja láthatom-e még azokat, akiket szerettem.”
Két gyermek és egy feleség – őket kellett itt hagynia a dédapámnak a kommunisták miatt. A nagymamán apa nélkül nőtt fel, hiszen évekig nem is találkozhattak, a család minden tagja pedig egyszerre nem lehetett együtt, hiszen attól tartottak, hogy akkor nem jönnek haza. A dédapám évtizedekig nem térhetett vissza Magyarországra, végül a '90-es évek elején költözött haza, a szülőfalujában halt meg,ott nyugszik a mai napig.
Magyarságtudat, a haza szeretete és az elnyomók elleni küzdelem – ezeket adta át nekem a dédapám, amit nagyon köszönök neki!
Soha többé kommunizmust! Éljen a magyar szabadság!