Mindarra, amit Roth Matyi (ez volt a kommunisták által ráaggatott gúnyneve) elkövetett, nincsenek szavak. Egyike volt azoknak, akik tetteikkel bizonyították, hogy a kommunizmus nem csupán egy jobb sorsa érdemes szép idea, hanem az emberi gonoszság egyik legszörnyűbb formája. Elhurcolt, megkínzott, kivégzett emberek, koncepciós perek, állami terror és egyúttal a gőg és ostobaság megannyi borzalma kísért minket még most is, ha ezt a nevet kimondjuk: Rákosi Mátyás.

Egy kommunista, akit a nemzeti büszkeség szimbólumára cseréltek. Õ volt az, akit  a a cári csapatok által az 1849-ben, a szabadságharc végén zsákmányolt honvédzászlóért cserébe a Teleki-kormány 1940 őszén a Szovjetúnióba engedett.  Õ volt az, aki Sztálin legjobb magyar tanítványaként kimaxolta a frakciózást, a szalámitaktikát, a maradék bedarálását és a személyi kultuszt.

Volt ő minden: kereskedelmi népbiztos a Tanácsköztársaság alatt, a Vörös Õrség első embere, a III. Internacionálé titkára, börtönből való szabadulása után Sztálin dedikálásával „a mozgalom mártírja”, az emigráns kommunisták vezetője, a Magyar Kommunista Párt, illetve a Magyar Dolgozók Pártja fő-, majd első embere, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának első elnöke, majd végül egészen Gorkijig száműzött, megtagadott, önkritikára késztetett meg- és kitagadott kommunista.

Akinek már a nevét is alig mondjuk ki. Pedig mindössze egy emberöltővel ezelőtt még az óvodások is verset szavaltak neki, hozzá írták első fogalmazványukat a kisiskolások, neki érett a narancs és neki dűlt jobbra és balra a kalász.  

Sem most, sem soha.