Dunai pecásként napi szinten találkozom azzal, hogy horgászhelyemen sörösüvegek, sörösdobozok, kiürített féldekások vannak szétdobálva. Ez az igazi paradoxon: józanul van ereje hozzá, hogy levigye a vízpartra a teli üvegeket, de besörözve – amikor ugye, mindenki egy kicsit erősebb – már nincs ereje elvinni a legközelebbi kukáig a cuccot.

Az sem ritka, hogy egy-egy nagyobb szeméttömeget sodor partra a víz, vagy egy ilyen ráúszik a damilra pecázás közben. A Budapest környékén kifogható fajok listájára pedig már feliratkoztak a különböző méretű és színű dunai medúzák – a nejlonzacskók. A közepes CBA-s szatyornak már van sportértéke, ha "befekszik" a sodrásba, akkor meg tudja tépni a damilt rendesen. A nagyobb Spar-szatyrok pedig már csak komoly küzdelem árán kényszeríthetőek partra.

Áldatlan állapotok vannak sok helyen, az egyetlen dolog, ami miatt nem borítja a partot mindenhol több mázsányi szemét méteres vastagságban, hogy van néhány tucatnyi horgász – a több ezer között – akinek a rendes felszerelésébe tartozik a szemeteszsák, amiben a parton talált cuccokat a peca végén magával viszi és kidobja.

Ezen (is) próbált meg valamelyest segíteni a Jövő Öko-Nemzedéke Alapítvány (röviden JÖN Alapítvány) csapata, akik szemétszedést hirdettek a Duna-partra vasárnap délelőttre. Nem a turisták által látogatott, közkedvelt sétányokra, hanem a köves, poros, szemetes partra, a hajók szintjére. Pont a vadászterületemre. Ezért is gondoltam, hogy ott a helyem!

Ezúttal nem újságíróskodni mentem, hanem melózni. Ennek megfelelően nem volt interjúvolás és kérdezgetés, hogy ki, miért van itt, csak mentem, csináltam izzadtam és mocskos lettem. És megérte. Sajnos csak másfél órát tudtam maradni, ugyanis délután halaszthatatlan közfeladatot láttam el – családoztam.

Délelőtt tíz óra után egyre csak gyűlt a tömeg a Fővám téren. Tippem szerint 150-200 ember lehetett ott, az eseményt megszervező hulladekvadasz.hu szerint 400-an voltunk. Ezen nem fogunk összeveszni, náluk ott vannak az aláírási ívek, én meg csak a hasamra ütöttem.

A JÖN Alapítvány csapata kesztyűket osztott, valamint mindenki kapott fekete kukás zsákokat, amelybe a kommunális hulladék került, akik pedig szelektíven akarták szedni, azok kaptak átlátszó zsákokat.

Azt hiszem, hogy a legtöbben nem is sejtették, hogy milyen terepre készülnek. A kövezett Duna-partnál keményebb horgászterep kevés akad idehaza, a sérülés veszélye szinte minden alkalommal számottevő, még akkor is, ha "ismered" az adott partszakaszt, ugyanis a változó vízállás miatt a korábban stabilnak hitt kövek is elmozdulhatnak és megindulhatnak alattad, ha rájuk lépsz.

Fél 11 előtt indult a menet. Becsületükre legyen mondva, hogy sem a tűző nap, sem pedig a kemény terep nem szegte kedvét senkinek. Sőt, talán én voltam a legkorábbi távozó a több száz fős csapatból, dél körül hagytam abba a hulladékvadászatot, csupán háromzsáknyi szemetet sikerült összeharácsolnom, de eskü, hogy fontos programom volt.

Indulás előtt készült egy utolsó csoportkép, amelyen a szervezők felmutatják a JÖN logóját.

Elképesztő volt látni azt a lelkesedést, ami az önkénteseket tüzelte. A tömegben a legtöbben fiatalok, 40 alattiak voltak.

Itt nem volt finnyáskodás, mindenki kivette a részét és alaposan kigányolták a partot.

A terep nemcsak "alulról" nehéz, fejmagasságban rengeteg kábel lógott, amellyel a hajók ki voltak kötve. Szerencsére senkit nem láttam, aki megsérült volna.

A sok üvegtörmelék, flakon és műanyag szemét között kincsekre is lelhet az ember. Például találtam egy egész, épen maradt üvegbögrét.

A füle sajnos nem látszik, mert hülyén tartottam, de az is megvolt. Némi mosás után akár kávézhattam volna is belőle. A rárakódott iszapréteg miatt azonban nem volt hozzá gusztusom, úgyhogy ez is a szemétben landolt. Elgondolkoztam, hogy vajon hogyan kerülhetett ide? Talán egy turista fogyasztotta belőle reggeli kávéját egy nehéz éjszakát követő reggelen, amikor is az első korty után megérezte a forró ital felmosóvízhez hasonló ízét és bögréstül vágta bele a Dunába.

De itt van a személyes kedvencem, egy alig használt bankkártya-leolvasó, némi iszappal. Ennek talán elvágta a drótját egy dühös pincér és belehajította a folyóba. Egyre több vendéglátóhelyen lehet ugyanis bankkártyával fizetni, és bizony a vendégek ilyenkor elfelejtik, hogy ugyanúgy illik borravalót adni itt is, ha elégedettek voltunk a szolgáltatással. A történetünk ismeretlen főszereplője pedig azzal szembesült, hogy így elúszik a keresetének egy jó része. Fogta magát, egy húsvágó bárddal elvágta a zsinórt és a készüléket a folyóba dobta. Ezután pedig újra lett borravaló.

Természetesen nem ingyen dolgoztam, de a munkabéremet a szó legszorosabb értelmében magamnak kellett megkeresnem. Íme, fentebb látható is.

Én azt tapasztalom, hogy Magyarországon túl kevesen vannak azok, akik tenni is szeretnének valamit, ellenben rengetegen panaszkodnak, hogy milyen koszosak az utcák, és mindenhol szemetet látni.

Az istenit neki, akkor tessék lapátot meg kukás zsákot fogni, kesztyűt húzni és szedni a szemetet ezerrel. Magától ugyanis nem fog belemászni a kukába. A panaszkodást pedig hagyjuk meg másoknak.

Garantálom, hogy aki eljön egy ilyen alkalomra és összeszed pár zsák hulladékot, az utána kétszer is meg fogja gondolni, hogy akár egy csikket is elhajítson.

A dunai takarítás előtt semmit sem tudtam a JÖN Alapítványról vagy épp az általuk működtetett hulladekvadasz.hu oldalról. Az egész rendezvény nagyon pozitív volt számomra: a sok elszánt ember, a szervezés, a tenni akarás és maga a kezdeményezés, ami személyesen is érintett engem – mint azt az elején kifejtettem.

Éppen ezért a jövőben igyekszem ott lenni a különböző szemétszedéseken és egyéb rendezvényeken. De szinte biztos, hogy nem lesz időm mindenhova elmenni, ezért mától egy éven keresztül havonta 1000 forintot fogok küldeni az alapítványnak. Ha te is szeretnéd támogatni őket, akkor ide kattintva több információt is találhatsz.