A mémed a lényeg - memetika kezdõknek
2015.09.20. 07:00
Az evolúciós elméletet már jól ismerjük: a természetben véletlenszerűen létrejöttek különböző variációk (a tankönyvi példa a madarak csőre), ezek közül a legalkalmazkodóbbak túléltek, a gyengébbek kiszelektálódtak, és így a túléléshez előnyös tulajdonságok öröklődtek tovább. De mi történik akkor, ha a darwini evolúció-elmélet nem csak a biológiára érvényes, hanem a kultúrára is rászabadítjuk?
Richard Dawkins volt az első, aki eljátszott a gondolattal, amikor 1976-ban megírta Az önző gén című könyvet. A könyv címének megfelelően alapvetően a gének szerepével foglalkozik: eszerint nem egy faj vagy egy egyed küzd a túlélésért, hanem egy még kisebb egység, a gén.
Dawkins elméletében az ember csak egy túlélőgép (tegyük hozzá: a legfejlettebb), amit a gének építettek, és az egész viselkedésünk úgy van beprogramozva, hogy az önző gének túlélését segítse. Dawkins csak az utolsó fejezetben veti fel, hogy nem csak a gének képesek önmaguk másolására, és itt vezeti be a mém fogalmát.
A memetika lényege tehát egy mondatban: evolúciós magyarázatot keresni az emberi kultúrára. Eszerint a mém ugyanaz a kultúrában, mint a gén a biológiában. De akkor egész pontosan mi is az a mém?
Ha működtetjük az analógiát, a mémek is pontosan ugyanolyan önzőek, mint a gének; csak a saját túlélésük érdekli őket. A legelterjedtebb mémek nem feltétlenül a legjobbak, hanem a memetikai szempontból legsikeresebbek.
Milyen a sikeres mém? Könnyű megérteni, jól megjegyezhető és átadható. A sikeresség másik kulcsa a csoportba rendeződés: ha több mém összeáll egy mémkomplexummá, akkor egymást kölcsönösen segítve hatékonyabban tudnak terjedni, kiszorítva ezzel más mémeket.
A mémek ugyanis erősen versengenek egymással. A befogadásra képes emberi agyak száma meg sem közelíti a mémekét, ezért a mémek különböző trükköket, fertőzési stratégiákat dolgoztak ki.