A két ország a 70-es években fűzte szorosabbra a szálakat, majd kötött egy történelmi megállapodást – amely nem éppen felelt meg a demokrácia és az átláthatóság követelményének. Mondhatni az amerikaiak szaúdi pénzen – is – vettek jólétet maguknak. A megállapodás jelenleg egyre több terhet jelent az USA számára, ugyanis napvilágra kerültek olyan információk, amelyek szerint a szaúdiak finanszírozták a szeptember 11-ei merényletek gépeltérítőit. A Közel-Kelet egykor szebb napokat látott olajnagyhatalma mára elkezdett lefele csúszni a lejtőn.

A történet 1974 júliusában kezdődött. Ekkor utazott Szaúd-Arábiába William Simon, újonnan kinevezett pénzügyminiszter és Garry Parsky a helyettese.

Az Andrews légitámaszpontról felszálló gépen komor hangulat uralkodott, ugyanis abban az évben az olajválság elérte Amerikát. Az OPEC arab tagállamai olajembargót rendeltek el az USA ellen, mert az Izraelt segítette a Jóm kippúri háborúban. Emiatt az olajárak a négyszeresére nőttek egyetlen év alatt. Az infláció elszabadult, a tőzsde összeomlott és a gazdaság egy száguldó örvénybe került az USA-ban.

A hivatalos álláspont szerint ez a látogatás egy kéthetes, gazdaság-diplomáciai út volt. Ennek során a pénzügyi delegáció Európába és a Közel-Keletre utazott. A hivatalos program tömve volt kisebb-nagyobb találkozókkal, estélyekkel, bankettekkel, fogadásokkal, ám mindez csak álca volt és az igazi küldetést titokban tartották. Az út valódi céljáról csupán az amerikai elnök, Richard Nixon és legbelsőbb köre tudott. Az út egyik, négynapos állomásán a pénzügyminiszter a szaúdi tengerparton, Dzsidda városában tárgyalt.

A megbeszélések tétje magas volt: hatástalanítani az olajfegyvert, valamint rávenni a szaúdiakat, hogy finanszírozzák az USA deficitjét az újonnan szerzett olajdollárjaikkal. Nixon kikötötte pénzügyminiszterének, hogy üres kézzel inkább haza se jöjjön. A kudarc ugyanis akár végzetes is lehetett volna: nem csupán az USA pénzügyi biztonsága került veszélybe, de egyúttal a Szovjetunió számára megnyílt volna az út az arab országok irányába.

Első látásra úgy tűnt, hogy Simon, a frissen kinevezett pénzügyminiszter nem igazán alkalmas egy ilyen bonyolult és érzékeny diplomáciai küldetés végrehajtására. A férfi New Jersey-ben élt és született és a jól csengő Salomon Brothers nevű pénzügyi cég vezetője volt. A diplomáciához nem sok köze volt eddig.

A karrierdiplomaták irtóztak Simontól. A pénzügyi mogul ugyanis hírhedt volt láncdohányzásáról, hirtelen haragjáról és mérhetetlen egójáról. Egy héttel az elutazása előtt ledöbbentette a hallgatóságát, amikor az iráni sahot, aki akkoriban a szaúdiak szoros szövetségese volt, egyszerűen "gyökérnek" titulálta.

Ennek ellenére a pénzügyminiszter értett ahhoz is, amihez a diplomaták nem: nagyon jól ismerte az USA pénzügyeinek és adósságállományának szerkezetét, valamint az üzleti tapasztalatai miatt tudta hogyan adja el azt az ötletet, hogy Amerika a legbiztonságosabb hely, ahol a szaúdiak parkoltathatják a pénzüket. Ez a megállapodás meghatározta Szaúd-Arábia és az USA kapcsolatát következő négy évtizedben.

Az alapötlet rendkívül egyszerű volt: az Egyesült Államok kedvezményes áron vásárolna olajat a szaúdiaktól, valamint ellátják a királyságot fegyverekkel és hadfelszereléssel. Cserébe a szaúdiak dollármilliárdokat öntenének az amerikai költségvetésbe és így finanszíroznák a szuperhatalom költekezését.

Több hónapos előkészítés után elkezdődtek a tárgyalások, amelyek lassan, de eredményesnek bizonyultak. Végül egyetlen kérdés volt, amelyben a felek nem tudtak megállapodásra jutni, de amely nélkül az üzlet nem köttethetett meg: Fajszál király azt kérte, hogy szigorúan titkosak maradjanak azok a tranzakciók, amelyek során amerikai államkötvényeket vesz az országa.

Végül az utolsó pontban is meg tudtak állapodni, és mindez titokban is maradt négy évtizeden keresztül.

1974-ben Szaúd-Arábia volt a "legnépszerűbb srác a suliban". A franciák, britek, japánok mind azért álltak sorban, hogy hasonló megállapodásokat köthessenek velük, mint amilyet az amerikaiaknak sikerült összehozniuk.

Az USA azonban biztosítani tudta azt, amit a többiek nem: a szaúdiaknak borzasztóan fontos volt az anonimitás a finanszírozás terén. A feszültség még mindig ott volt a levegőben. 10 hónappal a Jóm kippuri háború után az arab világ óriási ellenszenvvel tekintett az USA minden egyes lépésére. Emellett aggasztotta Fajszál királyt, hogy a befektetéseik egy része izraeli kezekbe kerülhet, ami alapjaiban rengette volna meg a monarchia tekintélyét a Közel-Keleten. A választás mégis az USA-ra esett, mert ez tűnt a legtöbb haszonnal kecsegtető megoldásnak.

A névtelenség tehát elengedhetetlen lett, ezért az USA egy speciális konstrukciót alakított ki a szaúdiak számára. Megkerülve a szokásos pályázati eljárást, amely során egy szereplő állampapírokat vásárolhatott akkoriban, a papírokhoz hozzárendeltek bizonyos "kiegészítőket". Ezekhez csakis és kizárólag a szaúdiak fértek hozzá, hivatalosan ezek nem is léteztek, így az USA el tudta rejteni a nyilvánosság elől azt, hogy Szaúd-Arábia finanszírozza a költségvetésének egy jelentős szeletét. 1977-re az USA külföldi adósságállományának 20 százaléka volt a szaúdiak kezében.

Amerika később is kivételezett Szaúd-Arábiával. A pénzügyminisztérium egy szabályozás miatt hónapról hónapra ki kellett, hogy adja az ország külföldi adósságállományának összetételét. A szaúdiakat természetesen el kellett tüntetni a listáról, ezért az ország egy összevont csoportba került, mely csak úgy szerepelt a listán, mint "olaj exportáló államok". Ez a gyakorlat 41 éven keresztül folyt.

A rendszer természetesen nem volt tökéletes. Előfordult, hogy a befektetők túl lelkesek voltak és túl sok "kiegészítőt" vásároltak. Márpedig van az USA-ban van egy bizonyos adósságplafon, amelyet a kormányzat nem léphet túl – ezt évente állapítják meg.

A megállapodás és a tranzakciók azonban nem voltak nyilvánosak. Előfordult, hogy a pénzügyi felügyeleti szervek megsejtettek ezt-azt, azonban a vonatkozó dokumentumok "szigorúan titkos" minősítés alatt álltak, így azokba nem lehetett betekintést nyerni. Azt mindenesetre több vizsgálat is megerősítette a 70-es évektől kezdve, különleges pénzügyi szálak fűzik össze az USA-t és Szaúd-Arábiát, valamint más OPEC tagállamokat.

William Simon, aki tető alá hozta a megállapodást később egy kongresszusi vizsgálóbizottság előtt megerősítette a történet részleteit, valamint azt is, hogy Szaúd-Arábia csak azzal a feltétellel ment bele a bizniszbe, hogy ha anonim maradhat – például úgy, hogy a nyilvános iratokban mint "olajexportáló államokként" hivatkoznak rá.

A felügyeleti szervek részéről is több korábbi alkalmazott került a vizsgálóbizottság elé. Az ellenőrök mindössze annyit mondtak, hogy tisztán látszott, hogy a pénzügyminisztérium hátráltatja a vizsgálatokat.

A megállapodás létrejötte végül is "pozitív volt Amerika számára" – mondta Simon.

A Bloomberg Hírügynökség a napokban szerezte meg a megállapodás titkos részét. Arra hivatkozva kérte az államtitkot képező adatok nyilvánosságra hozását, mert az nem fér össze az Információszabadság-törvénnyel. A pénzügyminisztérium eleget tett a kérésnek. A hivatalos adatok szerint Szaúd-Arábia eddig 117 milliárd dollárért vásárolt államkötvényeket, ezzel az ország egyik legnagyobb hitelezője.

Egy korábbi pénzügyminisztériumi alkalmazott, aki névtelenséget kért – és aki az amerikai jegybank szakértője is volt – elmondta, hogy a nyilvánosságra hozott számok elmaradnak a valós értéktől: Szaúd-Arábia állampapír vásárlása ennek akár a duplája, vagy még több is lehet.

Egyes elemzők szerint, a szaúdiak úgy kozmetikázzák adataikat, hogy felhalmozzák az államkötvényeket offshore befektetési alapoknál. Ezek az összegek így más országok adatsoraiban jelennek meg.

Jelenleg egyre fontosabb kérdés, hogy az USA mennyire van eladósodva Szaúd-Arábiával szemben.

Az olajárak esése két problémát is felvetett: egyrészt, hogy a szaúdiak egyre nehezebb pénzügyi helyzetbe kerülnek; másrészt az USA attól tart, hogy a királyság az olajat ismét fegyverként fogja használni – csakúgy mint az 1970-es években.

Áprilisban újabb botrány borzolta a kedélyeket. A szaúdiak arra figyelmeztettek, hogy 750 milliárd dollárnyi (!) amerikai államkötvényt dobnak piacra, amennyiben a Kongresszus megszavazza azt a törvényt, amelynek értelmében a királyságot felelősségre lehet vonni az USA bíróságai előtt, a szeptember 11-ei terrortámadásokban játszott szerepe miatt – írta a New York Times.

A törvényt a Kongresszus felsőháza május 17-én fogadta el és jelenleg az alsóház előtt van.

Ez a fenyegetés az előválasztási kampány közben látott napvilágot és a leendő elnökjelöltek – demokraták és republikánusok egyaránt – egyre jobban sürgetik, hogy oldják fel a titkosítás alól a 28 oldalas anyagot, amelyet 2004-ben készített az USA kormánya. A jelentésben elvileg a gépeltérítők szaúdi kapcsolatairól van szó.

A tartósan alacsony olajár egyre komolyabb gondokat okoz az országban. Tavaly 111 milliárd dollárt használtak fel a tartalékaikból ahhoz, hogy betömjék a költségvetési deficitet és finanszírozni tudják a háborúikat és proxy-háborúikat az Iszlám Állam és Irán, valamint a felkelők ellen Jordániában. Bár az olaj hordónkénti ára 50 dolláron stabilizálódott, még így is messze van a zsírosabb évektől, amikor 100 dollár körül mozgott.

Megtörtént az elképzelhetetlen is: a Saudi Aramco, állami olajcéget piacra dobták.

Az 1974 óta érvényben levő megállapodás kezd elkopni. Az, hogy Obama kiegyezett Iránnal, komoly szálka volt a szaúdiak szemében. Ezzel együtt az USA egyre kevésbé függ az arab országokból érkező olajtól, mivel saját olajhomok-kincsének kitermelésébe kezdett.

(Independent)