A legutóbbi, 2008-as gazdasági világválság óta több ország GDP-arányos államadóssága is drasztikusan megnövekedett, hiszen az erősebb kormányzatok – fittyet hányva a piac primátusára – agresszívan belenyúltak a gazdasági folyamatokba, fiskális eszközökkel támogatták a növekedést. Japánban például a válság előtt 180, az azt követő időszakban pedig 220 százalék fölé emelkedett az államadósság, de az Egyesült Államok is majdnem megduplázta adósságát.

Washington például az amerikai gazdaságot fiskális és jegybanki eszközökkel, többek között a Federal Reserve System (FED) segítségével indította el – amely gyakorlatilag azt jelentette: pénznyomtatással az államadósság rovására mentették meg a bankokat és a bebukott vállalatokat. De az USA ma már ott tart, hogy stagnál, illetve csökken az államadóssága. Több szakértő pedig már azt állítja, hogy egyáltalán nem érdemes államadóssági plafonról beszélni (amely rendszerszintű kockázatot jelentene), hiszen mint látjuk: mindig lesz egy szereplő, amely finanszírozza az adósságot.

A gyengébb országok azonban csak a hitelek felvételével tudták elkerülni az államcsődöt – ezzel viszont olyan adósságspirálba zuhantak, amelyből igen nehéz (volt) kikecmeregni. Ha összehasonlítjuk, mondjuk a magyar és a nemzetközi adósságkezelést, akkor azt látjuk: nem feltétlenül tér el a nemzetközi trendtől a 2010 utáni gazdaságpolitika, ugyanis szintén monetáris eszközökkel segítették az államadósság kezelését.

Ma a kritikusok mégis arról beszélnek, hogy a magyar kormánynak nem sikerült az államadósságot drasztikus mértékben visszaszorítani, így veszélybe kerülhet a gazdasági növekedés az elkövetkezendő időszakban. Ez azonban pont az a fajta kettős mérce, amelyet 2010 után Brüsszel alkalmaz hazánk kapcsán. Mert ha hiteles és egyenlő mérce alapján ítélne a piac, akkor a jóval magasabb államadósságú országoknak be kellett volna dőlnie.

A Magyar Hírlap keddi, Elkerülhető az adósságcsapda című cikkben megszólaltatott szakértők szerint a distinkciót erős és gyenge államok között érdemes tenni. Az általunk megkérdezett szakértő, dr. Boros Imre szerint azonban itt nem arra kell gondolnunk, hogy a népességszám hogyan alakul az országban, hanem arra, hogy a nemzetközi tőke mennyire tevékeny az adott országban.

A volt miniszter szerint jól szemlélteti „A Piac” működését, a kicsik és a nagyok közötti különbségtételt, amikor a 2008-as válság idején nagy nyugat-európai bankok (Royal Bank of Scotland, Deutsche Bank) a legjobb minősítések ellenére is óriási adósságot halmoztak fel, és likviditási segélyért cserébe az Európai Központi Bankhoz folyamodtak – amely azonban elutasította a bankok kérelmét. Ugyanakkor a FED már igent mondott, és több más európai vállalat mellett a bankok amerikai likviditást kaptak – csupán a hitelképesség alapján. De hasonló a helyzet jelenleg Olaszországban is. Hiába jók a hitelminősítő intézetek értékelései az olasz pénzintézetekről, hiszen még mindig befektetői kategóriába sorolják őket, mégis körülbelül 400 milliárd eurónyi döghitel van a bankokban.

A japán és az amerikai adósságállomány kapcsán a szakértő megjegyezte: míg Tokió belső finanszírozással, addig Washington külső finanszírozással próbálja kordába tartani az államadósságot – így gyakorlatilag a nagyok kapcsán a külső kitettség sem számít. Ráadásul hozzátehetjük azt is, hogy a FED annyi pénzt nyomtat, amennyit nem szégyell, ráadásul politikailag sincs keretek közé szorítva a pénzügyei, mert saját költségvetése nincs auditálva.

Valószínűleg csak akkor, ha marad az alacsony hozamok környezete, így a cégek több pénzhez juthatnak hozzá, és elvileg felpörög a hitelezés is. Ez azonban csak elmélet. A piaci logikába például egyáltalán nem fér bele, hogy nagy nemzetközi pénzintézetek negatív kamatra adnak szinte ingyen hitelt. Pedig az EKB épp ezt teszi. Boros Imre szerint erre épp azért van szükség, mert Nyugat-Európában sem indult be a hitelezés, így az alacsony hozamok környezetét – a neoliberális paradigmák ellenére – fenn kell tartani.

Magyarország jelenleg ebbe az irányba tart. A Magyar Nemzeti Bank nem rég kiadott tanulmányában arról ír, hogy az elmúlt időszakban jelentősen megváltozott az adósságszerkezet, csökkent a külső kitettség azzal, hogy a deviza helyett már inkább forintba van az adósságállomány. Ráadásul az MNB úgy segített monetáris eszközökkel a növekedésen, hogy olcsó növekedési hitelt (0 százalékos kamattal) bocsátott a bankok rendelkezésére és azok azt 2-2,5 százalékon adták az állampolgárok számára. Ezekkel az intézkedésekkel és a növekvő állami bevételekkel kiszámíthatóbb lett Magyarország likviditási helyzete, amelyet már a Fitch Ratings is elismert azzal, hogy ajánlott kategóriába az ország államadós-besorolását – és várhatóan a Moody's is így dönt a későbbiekben.

Boros Imre szerint a hazai jó számokat a Brexit sem veszélyezteti, hiszen 2020-ig nem lesz hiány a brit befizetésekből. De vélhetően a britek kilépése után sem fog megrogyni a gazdaság, mert az uniós tagállamok vagy megnövelik a befizetést (amit nyilván ellenezni fognak), vagy megnyirbálják az egyes szektorok költségvetését (a mezőgazdaság a britek kilépésével vélhetően biztonságban van), vagy a tagállamok kormányzatai mindent megtesznek annak érdekében, hogy önállóan növeljék a bevételeiket. Magyarország európai uniós támogatásainak részét pedig a Brexittől függetlenül, a nyugati cégek kivitt profitjaiból kapjuk.

„Csökkentsük csak tovább az államadósságot, főként azt a részt, ami devizában van és vonjunk be a finanszírozásba minél több hazai forint forrást, főként a háztartásoktól és a hazai vállalkozásoktól. A ’Piac’ ugyanis a multiban nagyon érdekelt államokat jutalmazza, a kicsiket meg bünteti.”

„Quod licet iovi, non licet bovi.”