Röviden: a koldus visszaél vele. Na persze nem azért mert gonosz, csak azért mert szegény.

Az eurózóna létrejöttével „észak” és „dél” megosztotta hitelkártyáját. Mikor a déli országok az északi, alacsony infláció melletti elköteleződésükről ismert kártyatulajdonosokkal közösen kezdték használni a hitelkártyát, természetesen azonos feltételek lettek érvényesek rájuk is. A befektetők számára a déli országok biztonságossá váltak, mert nehezebben tartották elképzelhetőnek a koldus csődjét, ha mögötte áll a gazdag királyfi és családja, aki végül úgyis mindent tartozást kifizet. A nemzetközi befektetők ezért egységként kezelték az uniót és elárasztották olcsó forrásokkal.

Ezt pedig ki ne szeretné.

A kockázatos déli országok olyan mennyiségű kölcsönhöz juthattak, melyre az eurózónán kívül nem lett volna esélyük. A könnyen jött pénzt pedig el lehet osztogatni nagyobb bérek és juttatások formájában, megtérülő beruházások helyett.

A közös valuta negatív hatásait az eurózóna létrehozói alulbecsülték. Azt gondolták, hogy ha közös hitelkártyát adunk a királyfinak és a koldusnak, akkor hirtelen létrejön köztük a szolidaritás is. A helyzet viszont épp fordított: először meg kell állapodni a közös szabályokban, és csak utána ráállni a közös kasszára.

De hogy működne ez a migránsokat befogadni nem tudó, hazaküldeni nem merő, ehelyett inkább egymást lenácizók közösségében? Nem véletlen, hogy a Nobel-díjas közgazdászok, Milton Friedman vagy éppen Gregory Mankiw szerint is várható volt a közös valuta válsága.

Nagy közös európai költségvetés, a munkaerő áramlásának segítése vagy Görögország, netán Németország kilépése? Juncker szerint a választ az európai politikusok jól tudják – azt viszont nem, miként választassák újra magukat a reformok meghozatala után.