Ahogy múlt héten ígértem, folytatom a várandóssággal kapcsolatos közhelyekkel szembeni harcot. A második részben arról lesz szó, hogy bár minden ismerősöd bugyuta mosollyal biztat arra, hogy ne parázz, te akkor is parázni fogsz. Ez van.

És akkor a paráról.

Bár folyamatosan azt hallom, hogy ne törődj semmivel, élvezd ezt az áldott állapotot, ne félj, minden rendben lesz, szerintem nincs olyan felelősségteljes (leendő) szülő, aki ne parázna folyton valamin:

- az első ultrahangon azon, hogy jó helyen (méhen belül) legyen a baba;

- az első genetikai ultrahangon, hogy látszódjék az orrcsont és megfelelő legyen a nyaki redő vastagsága;

- a második genetikai ultrahangon, hogy minden kis szerve rendben legyen a picinek.

De nem is kell extra vizsgálat: én minden egyes alkalommal félek, hogy mozog-e, ver-e a kis szíve, úgy általában jól van-e. Ez állítólag változni fog, ha már érzem, hogy mozog, egyelőre azonban csak akkor tudok megbizonyosodni arról, hogy minden rendben, ha valamilyen vizsgálatra megyek. (Már az is óriási előrelépés, amikor a védőnőnél is meg tudod hallgatni a szívverését – nekem a héten volt az első ilyen élményem, mert csak a 15. hét után elég nagy ehhez a baba.)

A 90 éves nagymamám mindig azt elmeséli, hogy az ő idejében még nem volt ennyi vizsgálat, aztán mégis megszülettek a gyerekek. Annyiban igaza van, hogy jó sok idegességtől kímélték meg a kismamákat 70 évvel ezelőtt, de azért jó érzés, hogy a fejlődési rendellenességek többségét ki lehet zárni még a terhesség ideje alatt. Még akkor is, ha cserébe mindig van valami, amin parázni lehet.

Azt viszont a saját káromon tanultam meg, hogy rengeteg felesleges idegeskedéstől kímélhetem meg magam, ha nem olvasgatok a neten különböző kismama fórumokat. Most már tudom, hogy az orvos az egyetlen, akit érdemes megkérdezni, ha bármi felmerül. Ahogy az első bejegyzésben is írtam: tényleg minden terhesség más. Épp ezért meg kell próbálni kizárni az okoskodókat még akkor is, ha nekik már van gyerekük. Jó esetben az orvosod ismer, és tudja mi az, amit komolyan kell venni, és mi az, amin felesleges az idegeskedés.

Nem állítom, hogy mindenki ilyen parás kismama, és azt sem, hogy ez a normális. Sőt, nagyon irigylem azokat, akik soha nem féltek a terhességük alatt. Az viszont nagyon szuper lenne, ha nem oltanák le azokat, akik ellent mernek mondani a "minden rendben lesz és csak ki kell élvezni ezt az áldott állapotot" filozófiának. Majd megnyugszom, ha a kislányom épen és egészségesen a kezemben lesz.

Na persze ... akkor majd a félelmek egy teljesen új tárháza nyílik majd meg, amire egyelőre gondolni sem akarok.