Az elmúlt hetekben szinte minden bejegyzésem után kioktattak a kedves olvasók, hogy nem terhes vagyok, hanem állapotos. Esetleg áldott állapotban lévő. Nekik a jelek szerint nem tűnt fel, hogy épp az ilyen megjegyzések miatt fogtam bele a blog írásába. Én ugyanis terhes vagyok. Ugyan édes teher, amit cipelek, de akkor is teher. Én legalább ki merem mondani.

Az engem rendszeresen kioktató hozzászólók többsége sajnos férfi, akik úgy érzik, hogy megmondhatják a nőknek, hogyan illik a terhességükről nyilatkozniuk. Nekik üzenem, hogy én sem szoktam tanácsokat osztogatni például arról, hogyan kell elviselni azt, ha túl kicsi a péló. Nincs tapasztalatom a témában, szóval inkább nem ugatok bele. Ilyen egyszerű.

Nőtársaim pedig, akik szintén kikérik maguknak ezt a csúnya megfogalmazást, nyilvánvalóan abban a világban nőttek fel, ami ellen én harcolni akarok. Nekik azt üzenem, hogy egész nyugodtan maradjanak meg abban a boldog létben, ahol a várandós kismamák életük legcsodálatosabb időszakát élik, szebbek, mint valaha, tele vannak energiával, alig híznak, és közben persze otthon és a munkahelyükön is jól teljesítenek. Sőt, jobban, mint korábban. Az állapotossággal járó esetleges kellemtelenségek (sic!) ugyanis meg sem kottyannak ezeknek a csodálatos szupermamiknak!

Azoknak viszont, akik hiánypótlónak nevezték a bejegyzéseimet a terhesség árnyoldalairól, és kedvesen biztattak a folytatásra, azt üzenem, hogy iszonyúan jól esik a támogatásuk, és folytatom a harcot a PC és az álszent derpegők ellen. Továbbra is ki merem mondani, hogy terhes vagyok, és nem fogok szemlesütve nyilatkozni az ezzel járó kellemetlenségekről.

Közben persze olyan szuper pillanatokat is megosztok veletek, hogy végre érzem azt, ahogy mocorog a lányom. És ez annyira kurvajó, hogy már az sem érdekel, hogy éjjel háromszor kellett felkelnem pisilni, és majd meghaltam, amikor 5.45-kor megszólalt az ébresztő.