Újabb hét telt el, itt a várandósblog következő fejezete. Ezúttal arról, hogy ne ess kétségbe, inkább csak röhögj azon, amikor a tested és az agyad is cserbenhagy. Fogadd el, hogy kilenc hónapig egyetlen funkciót töltesz be: táplálod életed leendő értelmét.

Jó nagy sivalkodást okozott, amikor egy oklahomai képviselő, bizonyos Justin Humphrey egyik törvényjavaslatában azt írta: érti ugyan, hogy a nők miért érezhetik úgy, hogy a testük az övék, ha azonban egy nő teherbe esik, akkor onnantól ő csak egy gazdatestté válik, amely felett már nem rendelkezhet szabadon.

Képviselő úr itt természetesen az abortusszal kapcsolatban nyilvánult meg, és arról most nem is nyitnék vitát, hogy a nőknek van-e joguk dönteni saját testükről. (Van.) Az viszont – igaz teljesen más szempontból – 100 százalékig megállja a helyét, hogy kilenc hónapra gazdatestekké válunk, egyetlen funkcióval: táplálni a bennünk növekvő kisbabát.

Ennek pedig számos vicces következménye van. Nálam – hangsúlyozom, hogy csak és kizárólag a saját tapasztalataimról írok ezúttal is – például ezek:

- 10 évig nem ettem húst - most húst hússal ennék;

- sosem voltam édesszájú - most a csokis puding lett az első számú szerelmem;

- hetente háromszor átlagosan 10 kilométert futottam - most a kismama pilates is megvisel;

- én voltam az elefánt (aki nem felejt) a családban - most mindent fel kell írni, különben elfelejtem;

- a bal oldalamon szerettem aludni - most mégsem tehetem (úgy tűnik a gyerek nem szereti);

- nem voltam az az éjszaka pisilős típus - most 4 és 5 között legkésőbb ki kell mennem;

- sosem voltam érzelgős típus - most még attól is bekönnyezek, ha a híradóban egy influenzás kislányt mutatnak, akinek nagyon magas a láza;

- szerettem egyedül lenni itthon - most gyűlölöm az egyedüllétet.

Teljes testi és lelki káosz. Mintha nem is én lennék. Pontosabban nem mintha. Nem is én vagyok. A lányom irányít, ő a főnök. Én meg csak egy gazdatest.