Az ötlet motivációja nagyon is valós: a világ egyik első kibertámadását (az észt fél gyanúja szerint) 2007-ben hajtották végre Oroszországhoz kötődő szereplők a közel budapestnyi lakosságú állam ellen. A támadók észt kormányzati honlapokat tettek elérhetetlenné és működésképtelenné (a parlamenti képviselők napokig nem nézhették meg az emailjeiket sem).

Később a Hansabank internetes működése bénult meg – egy olyan országban, ahol a banki tranzakciók 97 százalékát online hajtották végre. Nem véletlen, hogy Észtországban még

Napjainkban már egy országot sem érinthet váratlanul egy internetes támadás. Egy olyan világban, ahol a kormányzat mindinkább a kibertérben nyújtja szolgáltatásait a szintén itt tevékenykedő gazdasági szereplőknek, és ahol a kritikus infrastruktúra is egyre inkább e tér részévé válik, fokozott figyelemre van szükség az internet frontján is. 

Ezért több országban az állami alakulatok mellett (részben) önkéntes alapon szerveződő, civil szervezetként működő csapatok dolgoznak a bithatárok védelméért.

A feladat ellátásához komoly erőforrásokra van szükség, ahogy a potenciális kockázatok is jelentősek; a közlekedési infrastruktúra megzavarása épp úgy halálos áldozatokat követelhet, mint a közműszolgáltatások megbénítása. Egy olyan országban, melyben a pénzügyi rendszer tartósan leáll, anarchikus állapot jöhet létre – márpedig ha az államot az általa ellátandó feladatok szemszögéből definiáljuk, akkor ebben az esetben

Augusztus 17-én véget ért a hatodik mozgósítási hullám Ukrajnában. A hírek arról szólnak, hogy már felmerült a diákok és a bűnözők behívása is. A kiberhadsereg fejlesztésére azonban a szakadár területek wifi-hálózatait blokkolni igyekvő önkéntes kiberharcosok szerint az ukrán kormány nem költött az elmúlt években – így ezen a fronton Oroszország áll nyerésre.

Talán eljött az ideje a programozás mindennapos (énekelve) tanításának?