Jakab Péter évek óta építi a legvadabb proli arculatot saját maga és a Jobbik számára.

Minden bizonnyal sokat gondolkodhatott, hogy lophatná be magát az emberek szívébe. Arra jutott, hogy a munkással kiabálás, a parizer, a piros arany, a bőrdzseki a néplélekhez közel állnak. (Nyilván utólag ezt a magyar emberek ezt méltó módon jutalmazták.)

Ez az arculatépítés viszont sok feladat egy embernek.

Kellett tehát egy erős bizalmi ember ahhoz, hogy a pártot be lehessen tolni az identitásválság állapotából a parizer identitás felé.

Enikő pedig tökéletes társ lett.

Ő igazi hungaroredneck, aki mamuszban tart kiselőadást egy nemzeti radikális párt kötelékében és akiről az ember kérdés nélkül elhiszi, hogy piros arannyal rúzsol. Másik részről, pedig az érzelmi oldalon is komoly segítséget jelentett. Ő az, aki krumpli lóbálós nehéz napok után egy szakmai alapon mérlegelt és megítélt kabinetfőnöki öleléssel újra életet lehel az elgyötört pártelnökbe.

Érthető hát, hogy olyanok lettek a párt élén, mint a borsó meg a héja. Csakhogy jött az aratás, minek végén megmérettetek és könnyűnek találtattak.

Már ezután le kellet volna mondani, de jött a még nemierőszak-botrány, melyet megint nem sikerült normálisan kezelni.

Ezt pedig már a leglassabb felfogás mellett sem lehetett tovább tűrni: így állítólag Potocskáné fellázadt prolitandem ellen. A pártból kiszivárgó információk alapján pedig először leszámoltak Enikővel. Most pedig már Péter elzavarásán is nagy erőkkel munkálkodnak (aki azzal fenyegetőzik, hogy függetlenként fog tovább munkálkodni).

Úgyhogy most egy rövid belviszály jön még a pártra, aminek végeredménye pont annyira lényegtelen, minthogy ki nyeri a Való Világot.

Az igazi kérdés az, hogy a Jobbikban egy történelmi vereség és egy nemierőszak botrány után miért nem az önfeloszlatásról tárgyalnak.