Irtózatos felháborodást imitál a magyar tudományos élet egy szűk rétegét megjelenítő Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a vele most hirtelen szövetséget vállaló balliberális ellenzék. A több évtizedes (szocialista múltban gyökeredző) hagyomány alapján a magyar tudományos elit fejének számító MTA – azzal a néhány száz fős rögzített létszámú tagságával, amelybe csak jó kapcsolatok és kihalás révén lehet bekerülni – most úgy csinál, mintha nem értené, hogy miért is foglalkozik vele a kormányzat.

Az akadémiai vezetők még azt is megjátsszák, hogy ők nem értik, hogy vajon miért lehet problémája a szervezet működésével az államnak, amely egyébként egy az egyben finanszírozza azt. Pedig a valóságban nagyon is jól tudják, hogy miről van szó. Csak megpróbálják a végsőkig megőrizni azt a számukra felettébb kényelmes és kellemes működési módot, amelynek köszönhetően évtizedek óta mintegy állam az államban létezhetnek a garantált állami támogatásoknak köszönhetően – minden állami és társadalmi kontroll nélkül.

A Magyar Tudományos Akadémia olyannyira belekényelmesedett a helyzetébe, hogy úgy működött és működik a mai napig, hogy a tevékenységéről való kommunikációt gyakorlatilag a nullára redukálta. Az MTA nem köti a nagyérdemű orrára, hogy az intézeteiben dolgozók és az akadémikusok milyen kutatásokban milyen eredményekre jutnak, valamint mit is csinálnak tulajdonképpen. Csak olyan tudományos publikációs gyakorlat létezik az MTA részéről, ami nem jut el a nagyközönséghez.

Az Akadémia álláspontja szerint ők mindent a lehető legjobban csinálnak, hibátlanok a vezetőik döntései, amelyek csak kiváló eredményekhez vezetnek, és aki kritizálni meri őket, az egy olyan diktátor, aki a tudomány ellensége.

Ezzel szemben viszont ha egy közvélemény-kutatás megkérdezné a magyar választókat, hogy vajon mit tudnak az MTA működéséről és eredményeiről, a létének az értelméről, akkor nagyjából száz százalékban csak olyan válaszok születhetnének, amelyekből az derülne ki, hogy nincs olyan átlagember ma Magyarországon, aki tudná, hogy mit is csinál ez a köztestület, illetve senki sem tudja, mi is az értelme és a haszna az akadémiai kutatóintézeti hálózat fenntartásának.

A közvélemény tájékoztatásának teljes elhanyagolása viszont a XXI. században megengedhetetlen mulasztásnak számít egy olyan fontos nemzeti intézményben, mint a Magyar Tudományos Akadémia.

Ezért az Akadémia vezetőinek a kommunikációjuk javítása jegyében – a balliberális ellenzéki médiában megtett kormányellenes pártpolitikai színezetű kritikai kirohanások helyett – inkább valódi tájékoztatásba kellene kezdeniük az akadémiai tevékenységekkel összefüggésben.

Orbán Viktor miniszterelnök világosan fogalmazott néhány nappal ezelőtt, amikor nyílt levélben válaszolt a külföldről hazatérő fiatal kutatókat támogató Lendület-program nyerteseinek, akik arra kérték a kormányfőt, hogy állítsa le az MTA átalakítását. Egyáltalán nincs szó az Akadémia elleni politikai támadásról, és a kormány nem akarja se felszámolni, se pedig „elfoglalni” az MTA-t, hanem csak egész egyszerűen végzi a dolgát, biztosítani akarja az állami források jól nyomon követhető, tehát transzparens felhasználását az akadémiai intézetek esetében is.

A kormányfő a levelében utalt arra, hogy az MTA működési támogatásainak a mostani felülvizsgálata ügyében egyáltalán nincs szó különleges eljárásról. A kormány ugyanis a 2018. október 4-ei határozatában eldöntötte, hogy a tudományra szánt állami pénzforrások emelése mellett felülvizsgálja a teljes struktúra működését, ami kiterjed az akadémiai kutatóintézeti hálózatra is.

– írta a miniszterelnök.

A miniszterelnök üzenete alapján tehát egyértelmű, hogy az akadémiai lobbinak a kommunikációs paradigmaváltás meglépése mellett igencsak ideje lenne végre elismernie azt, hogy az MTA működését adófizetői pénzekből finanszírozó mindenkori magyar kormányzatnak természetes módon kell, hogy legyen és van is beleszólási joga az állami források felhasználásába. Az MTA vezetői a pártpolitikai célokat szolgáló ellenzéki tüntikézéseken való részvételhez képest sokkal több eredményt érhetnének el azzal, ha nyíltan vállalnák a kormányzattal a párbeszédet arról, hogy mi az, amit jól csinálnak, és melyek azok a területek, ahol lehet, hogy érdemes lenne változtatni a működésükön.