Az első, hogy bár a Pride-ot a törvény engedélyezi, ez nem jelenti azt, hogy el kellene fogadni. Az életben számtalan olyan dolog létezik, ami törvényes, mégis rossz, káros vagy erkölcstelen. Ilyen például a megcsalás vagy a hazugság. A törvény ezeket nem azért nem bünteti, mert normális, helyénvaló dolgoknak tartaná őket, hanem mert a társadalomra és az egyénre bízza a kezelésüket. Ugyanide tartozik a homoszexuális propaganda is. Az emberi közösségek rendelkeznek morális iránytűvel, amely akkor is működik, ha valamire nincsenek írott törvények. Akkor járunk el tehát helyesen, ha hallgatunk erre az iránytűre, és elutasítjuk a homoszexuális propagandát törvényektől függetlenül is.

A második annak megállapítása, hogy erőfölényben vagy erőhátrányban vannak-e azok, akik a homoszexuális propagandát terjesztik. Mivel manapság az érdekérvényesítéshez az áldozati pozíció a legkedvezőbb, az LMBTQ-lobbi pedig áldozatnak mutatja be magát, ezért fontos erre válaszolni. Az LMBTQ-propaganda mögött számos külföldről pénzelt szervezet áll, multinacionális cégvezetők, nyugati nagykövetek, közéleti személyek, a nemzetközi média stb. támogatják terjesztését. Ezzel szemben a Pride-ot és mondanivalóját elutasító hétköznapi emberek mögött nincsenek ilyen nem kormányzati szervezetek, nagy hatalmú magánszemélyek vagy külföldi támogatók.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a homoszexuális propagandát hirdetők egyrészt hatalmas erőfölényben vannak a hétköznapi emberrel szemben érdekérvényesítés tekintetében, másrészt offenzívát folytatnak. Mindig újabb követelésekkel lépnek fel a többség akarata ellenében. A valóságban az áldozati szerepben tetszelgő, jóságos homoszexuális képe (aki kizárólag a jogegyenlőségért küzd azzal, hogy vibrátornak öltözik) abszolút hamis. Hatalmas befolyásával élve egy kisebbség a többségnek szeretne diktálni, a toleranciát pedig egy egyirányú utcaként értelmezi, amely kizárólag az ő tagjaira vonatkozik.

A harmadik dolog, hogy a Pride mint felvonulás valódi célját nagyon kevesen értik.

Magyarországon ugyanis van az emberek között egy közmegegyezés, amely nagyjából így hangzik: „Csináljon mindenki amit akar, de mást hagyjon békén vele. Senki ne kényszerítse az akaratát a másikra.”. Amikor azonban a Pride miatt lezárják a belvárost több százezer ember közlekedését akadályozva, akkor valójában ezt a közmegegyezést szegik meg a homoszexuálisok szimbolikusan és valóságosan is. Rákényszerítik az akaratukat másokra, a fővárosiak és az átutazók nem közlekedhetnek úgy, ahogy szeretnének.

A Pride hivatalosan egy szabadtéri rendezvény, amely az LMBTQ-közösség tagjait és eredményeit hivatott ünnepelni. Erre tökéletesen megfelelne valamelyik Duna-sziget is, nekik azonban fontos a közlekedés akadályozása, fontos, hogy magánügyükkel mások életébe belefolyjanak. A Pride mint szimbólum mögött átszűrődik a valódi szándék: nem együtt akarnak élni a többségi társadalommal, hanem a befolyásuk alá akarják vonni.

A negyedik és talán legfontosabb megállapítás pedig ahhoz kapcsolódik, hogy egy közösség általában minél jobban el van nyomva, annál jobban ellenáll. Amikor viszont egyenlő félként kezelik, az ellentét és a követelések megszűnnek, megvalósul a békés együttélés.

Az LMBTQ-közösségre azonban éppen a fenti ellenkezője igaz. A legkevésbé ott látjuk őket lázadni, ahol nem engedélyezett a homoszexuális propaganda (például Oroszországban). Ezzel szemben ahol minden tökéletesen az akaratuknak megfelelően történik (sőt, pozitív diszkriminációban részesülnek, például állásinterjúkon), ott provokálnak a legjobban és éppen ezekben az államokban a legagresszívebbek. Ilyen például Amerikában Kalifornia vagy New York állam, ahol bár mindenben egyenlőek, házasodhatnak és örökbe is fogadhatnak gyermekeket, mégis egymillió főt meghaladó Pride-felvonulásokat tartanak. Ezeken az eseményeken csúcsra jár a provokáció, meztelenkednek, az utcán közösülnek, minél nagyobb mértékben próbálják bevonni aberrációikba a gyermekeket is. A velük szemben leginkább toleráns országokban/államokban az LMBTQ-közösség semmilyen határt nem ismer.

Mi ebből a tanulság? Az, hogy jobb, ha megértjük, nincs értelme újabb és újabb engedményeket tenni, sosem fognak a követelésekkel leállni, sosem lesz elég. A Pride nem elnyomott kisebbségként, hanem politikai szervezetként működik, amelynek célja a társadalmi élet befolyásolása, megváltoztatása, az érdekérvényesítés. Értelmetlen hátrálni előtte és a közélet újabb területeit neki átadni.

A homoszexuális propagandát pedig – mielőtt tovább terjeszkedne – a Pride-nál kell megállítani.

Végszónak talán még annyit, hogy néhány interjút megnézve érdemes különbséget tenni a Pride politikailag motivált szervezői és a résztvevői között. Ami a résztvevőket illeti, néhány agresszív homoszexuálistól eltekintve a többség inkább utat vesztett, szeretethiányos fiatalnak tűnik, akiket éppen ezért nagyon könnyű befolyásolni. Ha valaki ünnepelni akarja őket, az mindig szimpatikusabb lesz számukra, mint aki az életvitelüket és a követeléseiket helyteleníti. Az életben azonban már sajnos számtalanszor előfordult, hogy akiket egy közösség a barátainak hisz, kizárólag érdekből hízelegnek neki.