Egyelőre

17 188 000. Tizenhétmillió-száznyolcvannyolcezer. Tavaly ennyi ember kényszerült elhagyni otthonát természeti katasztrófák miatt. Ez közel két magyarországnyi embert jelent.

Azonban ez a szám például 2010-ben több mint 42 millióra rúgott. Hogy ebből mi miért nem éreztünk semmit? Mert ezek az emberek elsősorban a saját országuk határain belül kerestek biztonságot.

Egyelőre.

Az utazási irodák katalógusaiba illő gyönyörű, türkizkék színű tenger öleli körbe Kiribatit, ahol színpompás korallzátonyok veszik körbe a sekély vizű lagúnát. A kék különböző árnyalatai játszanak egymással a horizonton, ahol összeköszön a tenger és az égbolt. A fehér homokból szorosan egymást követve emelkednek ki a magasba törő pálmafák. A csendet csak az águkon gubbasztó madarak és az óceán morajlása töri meg. Igazi nagybetűs DREAMLAND.

Legalábbis, ha valaki a közeljövőben beköszöntő nyugdíjas éveit tervezgeti. Kiribati két méterrel a tengerszint felett fekszik, és az első ország lehet, amely a klímaváltozás következtében – a tengerszint-emelkedésnek köszönhetően – eltűnik a Földről. Így nem csoda, hogy bármennyire is paradicsomba illő a környezet, aki teheti, az inkább menekülne. A Kiribatin élő Ioane Teitiota volt az első ember, aki 2015-ben mint klímamenekült nyújtotta be menedékkérelmét Új-Zélandon. Visszautasították. A nemzetközi jog egyelőre nem ismeri ezt a fogalmat. A klímaváltozáshoz közvetetten kapcsolódóan akkor kaphat valaki menedékkérelmet, ha például a szárazság következtében kialakuló élelmiszerhiány fegyveres konfliktusokat, erőszakot szül.

A tavalyi top 20-as listán olyan országok szerepelnek, mint India, Nigéria, Szomália, Afganisztán, Etiópia, Uganda, Szudán, Kongói Demokratikus Köztársaság vagy például Banglades. Azaz többek között ezekben az országokban kényszerült elhagyni az otthonát a legtöbb ember természeti katasztrófa miatt. Ők kivétel nélkül saját országaik határain belül találtak menedéket. De mi történik akkor, ha ez nem így lesz? Ha az amúgy is egyre csak népesebb országok lakosainak nem jut elegendő élelem, mert a talaj elveszíti a termőképességét? Ha az időjárás olyan szélsőséges lesz, hogy élhetetlenné tesz bizonyos területeket? Ha elönti a víz a tengerparti városokat? Vagy ha éppen nem jut elegendő ivóvíz a lakosságnak? A legfrissebb statisztikák szerint már így is közel kétmilliárd ember nem jut elegendő ivóvízhez. Tizenhét országban küzdenek rendkívül magas vízhiánnyal. Ezen országok közül 12 Észak-Afrikában és a Közel-Keleten található. A klímaváltozáson kívül persze ehhez hozzájárul a vizek pazarló túlhasználata és a szennyezés.

Ha a helyzet súlyosbodik, ezeket az embereket nem fogják megállítani az országhatárok.

No Borders – mondaná a határokon átívelő klímaváltozás, ha beszélni tudna. Vele ellentétben viszont az emberek tudnak, és már mondják is. Sőt kiáltják, követelik. Visszhangzik tőle a média. A természet is ordít, viszont süket fülekre talál. Majd ha elnémul, felkapjuk fejünket a zavaró csendtől. Ha nem tudunk kiegyezni vele és elszabadul, nem lesznek határok. Semmilyen értelemben sem.

A kiégett norvég klímahűtő és az egykézés

Egykézés, vagy még az se – tulajdonképpen erre szólít fel Jorgen Randers norvég klímastratéga, akivel a HVG csinált interjút címként kiemelve azon megjegyzését, hogy „meg kellene célozni az egygyerekes családmodellt, és végre azokat a nőket jutalmazni, akik nem alapítanak nagycsaládot. A gazdag világban ez még fontosabb, hisz itt a legmagasabb az egy főre jutó fogyasztás.”

Randers azt mondja, „Olyat csak Ceausescu Romániájában és a mai Magyarországról olvastam, hogy a hatalom a lakosság számának emelésével akarná igazolni, milyen fantasztikus az ő országa”, majd utána viszont azt az állami szintű egykepolitikát űző Kínát mutatja be követendő példaként, amely ugyanúgy kommunista, mint a Kárpátok Géniuszának Romániája volt, s ami ugyancsak ad a grandeurre.

Nem igazán tudom eldönteni, Randers most akkor a jólétet vagy a klímaváltozás elleni küzdelmet tartja nagyra, vagy nem gondolja-e, hogy a kettő kizárja egymást, mert hát az ő köreiben így szokás tartani, akik jól élnek, azok mehetnek gyónni az aktivistákhoz az ökológiai lábnyomuk miatt.

Kiégett klimatológus

Randers egyébként határozottan mutatja a kiégés jeleit, szorult belé némi cinizmus is, ami érthető, hiszen kénytelen bevallani, hogy élete kudarcot vallott: szerinte pár egyszerű technikát kéne elsajátítani, mint az egykézés, valamint a szén-, az olaj- és a földgázkitermelés feladása. Ő azonban hiába mondja ezt évtizedek óta, és repülget ide-oda, hogy sok pénzért meghallgassák, nem történik semmi, kurvaélet, világugar! Még úgy sem történik semmi, hogy nagy pénzt adnak a résztvevők az előadásaiért, tehát valószínűleg hinni akarnak abban, amit mond.

Szóval van egy norvég klímatudósunk, aki ki van égve, pszichológusra lenne szüksége, és ad egy cinikus interjút a HVG-nek, amiben MLM-ügynököt megszégyenítő retorikával adja elő, hogy ha egy gyereket vállalsz, vagy egyet sem, akkor egyszerre fogsz jólétben élni és megmenteni a világot.

Randers láthatóan egyénben és emberiségben gondolkodik, ha nem így tenne, nem a Nyugaton akarna demográfiai csökkenést elérni, hisz ott az már megtörtént.

Egykézés: dekadencia, letargia, passzivitás

Na de nézzük, mit is hozna az egykézés! Kovács Imre a Dunántúlról szóló, 1938-as Néma forradalmában kifejti, milyen társadalmi pszichózist és hanyatlást hozott az egykézés az Ormánságban és a Sárközben. Az Ormánság falvaiban a jobbágyfelszabadítás után csak a jobbágytelek maradt a parasztok kezében, amit meg akartak őrizni egyben, aprózódás nélkül. Logikus a megoldás: csak egy gyerekre van szükség. Így aztán elterjedtek a magzatelhajtás és a születésszabályozás korabeli technikái (mint a kenderrel bevont facsiga); felborult a nemek egyensúlya, minthogy jelentősen kevesebb fiúgyermek született (Kínában a nemek egyensúlyának felborulása fordított), kialakult egy modern matriarchátus, a szüle uralma; elterjedt a prostitúció, a válás és a nihilizmusból fakadó hedonizmus.

A baranyai parasztasszonyok „élő koporsók” lettek, s fizikailag is tönkrementek igen hamar. Minthogy az egyke közös ügy, közösségi pszichózis lesz úrrá a közös titkokat őrző falun, s idővel „nincsenek többé törvények, nincs hit”. Elveszik a biztonságérzet is, mert mi van, ha meghal az egyke? A szüle által rájuk kényszerített kényszerházasságok miatt a párok gyűlölik egymást, „a gyerek hiánya üressé, kibírhatatlanná teszi a légkört”, s az egyke miatt „beltenyészet” lesz a falu, habár a férfihiány miatt vőket hívnak. Az egész következménye: „dekadencia, letargia, passzivitás”.

Ma már a földet nem kell egyben tartani, az örökséget azonban sokan nem akarják szétaprózni. A fogamzásgátlási módszerek sokat fejlődtek és sokkal kisebb a rizikójuk, a válás nem probléma, az intenzív szexuális élet sem.

Akkor most jogod van a gyerekhez vagy sem?

Mégis van mit tanulni az ormánsági példából: én elhiszem, hogy a mozgalmárok számára a klímamentés olyan hatalmas, szent cél, amiért érdemes életeket és minden mást is feláldozni, csak ezt tartva szem előtt, de azért akármennyire is tudatában van a társadalom a klímaváltozásnak, a többség számára eme nemes ügy mellé más nemes ügyek, vagy csak kívánalmak társulnak. Randers jól rátapintott arra, hogy ezek egyike – érthető módon – a jólét, ami ugyancsak a vállalt gyermekek számának csökkenésével jár.

A klímamozgalom erős átfedést mutat a progresszívek mozgalmaival, mint az LMBTQ-mozgalom, ami nem szükségszerű, de a gyakorlatban mégis így van. Így aztán a nagy közösségi cél, aminek minden alá kell rendelni, mégis kell, hogy osztozzon az egyéni boldogság korlátlan kielégíthetőségének vágyával, márpedig miközben az Orbán-kormányt oly sokan kritizálják a gyermekvállalásra buzdító családpolitikája miatt, aközben a gyermekvállalást és örökbefogadást az egyéni boldogság kiteljesülésének emberi jogaként állítják be.

Szerintem ugyan nincs olyan emberi jog, hogy mindenáron biztosítani kell valaki, például az azonos nemű párok számára a gyermekáldást, és a gyermek nem boldogságunk tárgya, hanem ugyebár ember, de azért felmerül bennem a kérdés: ha mindenki számára megerősítőleg biztosítanák a gyermekvállalás lehetőségét, akkor azok, akik nagycsaládot akarnak, miért is nem jogosultak boldognak lenni az elképzelt gyermeksereggel?

Cél nélküli hanyatlás

Szóval többségünket nem fogja egyénileg csak a klímaváltozás elleni küzdelem boldogítani, hanem például gyermekeket szeretnénk. Lehet, hogy az ormánsági egykézés számos akkori következménye elkerülne minket, de a társadalmi letargia biztos, hogy bekövetkezne. Miért dolgozok saját magamon túl, miért élek, ha nincs kinek továbbadni mindent? (Merthogy, gondolom, Randers szemében a nulla gyerek jobb, mint az egy.)

Aztán: egykézés esetén nagy valószínűséggel felborulnak a nemi arányok. Mi lesz az egyedül maradó férfiak vagy nők tömegeivel? Importálunk nekik bevándorló házastársat? Kényszerházasságok? Boldogulni egyedül is lehet, és mindig lesznek büszke szinglik, magánzók, de valószínűleg a többség mégis párkapcsolatban képzelné el a boldogságát. Már ma is nehéz párra találni, hát még mi lenne egykézés esetén a következő nemzedékekkel? Tele lennék kiábrándult, savanyú, kiégett, céltalanul élő emberek tömegeivel, akik fokozódó fogyasztással és élvezethalmozással próbálnák elnyomni boldogtalanságukat (mekkora a szórakoztatóipar ökológiai lábnyoma?), és hát a köz mentálhigiénéje is egyre rosszabb lenne. Idegesebbek, ingerlékenyebbek lennénk, könnyebben felszínre törnének a társadalmi feszültségek.

És végül: mit csinálnánk a kiürülő városokkal, falvakkal? Elképzelem, hogy kiürülnek a lakótelepek, és lebontjuk őket, ami még nem lenne akkora tragédia, de akkor is, megint csak ökológiai lábnyomunkat növesztve kellene átalakítani a hirtelen drasztikus lakosságcsökkenéstől szenvedő városokat, melyekben szellemnegyedek jönnének létre.

Én elhiszem, hogy mindez egy norvég klímatudósnak még mindig elég jó ár a Föld megmentéséért, és hát, ugye, a békákat nem szoktuk megszavaztatni a mocsaruk lecsapolásáról. De azért mégiscsak arról van szó, hogy Randers az alarmista Római Klub tagja, egy tudós a sok közül, s nem feltétlen az ő radikális jóslatai fognak bejönni. Bizonytalan jóslatokra pedig nem alapoznék mindent átható egykézést. Az egykézés következményeként kialakuló letargikus, dekadens közhangulat, a „minden mindegy” hozzáállása pedig valószínűleg a klímaváltozás ellen harcoló mozgalomnak sem lenne jó, hisz az egykézés nem termelné ki a lánglelkű klímahűtőket.

A jövő nélküli, norvég jólétben élő, nihilista, cinikus egykék szarnának a klímára.