Tipikus

Talán emlékszünk még a Telekom tavaly ősszel piacra dobott progresszív reklámfilmjére, amelyben a gigacég az általa kreált most-generáció szereplőivel tétette föl az egymillió dolláros kérdést: mi a tipikusan magyar? Ugye, megvan? A werkfilmjükben még azt is elárulták, hogy nem pusztán egy reklámot, hanem társadalmi vállalást álmodtak – bizony, azt –, üzenve ezzel, hogy magyarnak lenni szörnyen negatív, szégyenteljes állapot, egyszerűen ciki, és persze rögvest be is mutatták, hogyan ne légy tahó, pardon, magyar! Mindez csak azért jutott az eszembe, mert elméláztam, vajon mi történne, ha mondjuk az elmúlt hetek során nagy port kavart, Európában elkövetett bűncselekmények kontextusában használnám a „tipikus” kifejezést? Megkapnám a fasisztarasszistanáci címkét?

Aztán arra jutottam, hogy amit a Telekom képvisel, az nem lehet se fasiszta, se rasszista, se náci, teljességgel kizárt, hisz ez a cég a modern nyugati világ mondhatni leghaladóbb zsinórmértéke, jelentsen ez bármit is, ezért a reklámfilmjük analógiája mentén mi is nyugodtan feltehetjük a kérdéseinket, szép sorban: mi a tipikusan német, román, eritreai, vagy afgán? Mi a tipikusan keresztény, mi a tipikusan muzulmán? Vagy: mi a fehér-európai, fekete-afrikai, arab-közel-keleti? És aztán jöhetnek a beugratósak is, például, mi a tipikusan afro-európai?

Itt van mindjárt két eset, nagyjából egy időben: Romániában, amely ország tipikusan a Balkán legbalkánabbika, a korrupció otthona, az inkompetencia iskolapéldája, a sovinizmus melegágya, egy csúnya hatósági mulasztás következtében – amelyért egy 15 éves kamaszlány az életével fizetett – minden tótumfaktum, az összes érintett potentát lemondott, ideértve a napokban beiktatott belügyminisztert, majd az oktatási minisztert is.

Ellenben a tipikus nyugati jogállamok netovábbjában, a Gutmenschek földjén soha, egyetlen politikus nem mond le azért, mert a saját törvényeiket sem tudják, vagy akarják betartatni (#hellojogállam), s ennek a tipikusan német állampolgáraik az áldozatai. Nők, gyerekek, idősek, kamaszok veszítik életüket a törvénytelenül alkalmazott Willkommenskultur hozadékaként, mintegy mellékesen. Nemrég épp egy nyolcéves kisfiúnak nem volt szerencséje, de esetéről a tipikus német média csak szőrmentén, mínuszos hírként számolt be, pusztán azért, mert aki őt a vonat alá lökte egy eritreai volt. Egy tipikus afrikai?

Akárhogy is, itt érdemes jó hangosan megjegyezni, hogy ez a kisfiú ma is a nyolcéves kisfiúk felhőtlen életét élné, ha a gyilkos eritreai nincs Európában, ezt biztosan tudjuk, ezért kijelenthetjük – ki is kell jelentenünk –, akár tetszik némelyeknek, akár nem. Azért, mert tény. A kisfiú ma is élne, és lehetne belőle informatikus, agysebész, teniszedző, tanár, ügyvéd, asztalos. Bármi. Ezzel szemben a kisfiú halott, szörnyethalt, és Európa kapott helyette egy tipikus afro-európait (vagy mit), aki jobb esetben a börtöneink vendégszeretetét élvezi majd az elkövetkező évtizedekben – feljavítva ezzel a bűnügyi statisztikákat, mert ugyebár addig se gyilkolászik –, és az európai adófizetők pénzén eszik, alszik, onanizál és netezik. Tipikusan nagyszerű üzlet, nemde?

Berlinben háromóránként megkéselnek valakit, a főváros Neukölln – bevándorlók lakta – negyedében felülreprezentált az erőszak, csak úgy, ahogy a börtönökben a külföldiek, a szexuális támadások pedig országosan 713 százalékkal emelkedtek 2014 és 2018 között. De mit mond ennek fényében egy tipikus zöld politikus (Valerie Wilms közlekedési szakértő, Schleswig-Holstein) a nyolcéves kisfiú brutális meggyilkolása után? Na, mit? Hát azt, hogy „az utasok ne menjenek túl közel a sínekhez. Ha mindenki betartja a szabályokat, akkor ezek az előírások elegendőek a vonatperonok biztonságos használatához”. Értik? Mintha az eritreai véletlenül botlott volna meg! És a tipikus zöld politikust már csak egy lépés választja el attól, hogy a sokkot kapott anyuka ellen eljárást indíttasson kiskorú veszélyeztetéséért, aztán kezdeményezze a gyerek állami gondozásba vételét. Ja, nem, a kisfiú már szörnyethalt! Megjegyzem, róla – állítólag Oskarnak hívták, de a mainstream média úgy óvakodik attól, hogy identitással ruházza fel, mint ördög a tömjéntől – aligha neveznek majd el NGO-hajót, mert minek. Arra ott vannak a migránsgyerekek.

De nincs baj, jön ismét a mentális zavar homályban tartó fátyla, és ezt a fekete embert is fehérre mosdatják majd, hiába, az egyetemes emberi jogok lucskos lázálma már csak ilyen! És te, barátom? Te mentális zavar esetén tikkelj bátran, mást aligha tehetsz, hisz fehér vagy – pláne, ha heteroszexuális férfi –, neked nincs jogod holmi frusztrációból elkövetett gyilkossághoz! Sőt, a helyzet ennél is rosszabb, valójában még csak a Gyurcsányt se vághatod pofán, pedig… Igen. Igazad van! De ne bánd, hisz a fájdalmaid úgy tartoznak hozzád, mint egy-egy régi heg; és ez tipikusan magyar.

De tipikusan magyar Bálványos is, és most elkalandozom, igaz, csak azért, hogy csontot dobjak odaátra, az árkon túlra, ahol mondják, a jó ízlés lakozik, s vele a száz lóerős aggyal felvértezett, nagybetűs szakma. Mert elhangzott ez a korszakos beszéd, a harmincadik, a maga nemében egyedülállóan, mégis belesimulva a tusványosi méregerős beszédek sorába, egyszóval nagyszerű volt. Ám a vége felé akadt egy gondolat, amellyel némiképp perlekednék, s dacolva a progresszív hősökkel, én felelősséggel vállalom a tévedés ódiumának nyomasztó terhét.

A miniszterelnök azt állította, hogy a liberális politikai elit aktorai azért gyűlölnek bennünket, mert az általuk kínált társadalomszervezési modell csak akkor erős és igaz, ha egyetemes, azaz kizárólagos, így aztán a legcsekélyebb makacskodás, ellenállás sem fér bele. Ha „minden nemzetre, minden férfi, minden nő számára, és minden korban igaz”. Nos, ez volt a tézis, amelyet persze fogadjunk el, de előtte azért nem árt megválaszolnunk azt a kérdést, hogy ha a liberalizmus kizárólagosságra törekszik, és még a saját kulturális alapjait jelentő kereszténységet is támadja, akkor vajon miért öleli keblére az iszlámot? Miért engedi be a területére muzulmánok millióit, akik az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján bizonyítottan nem integrálódtak az elbűvölő liberális demokráciákba, s az újhazában is ragaszkodnak saját, világra jötte óta hajlíthatatlan rendszerükhöz? Persze Európában nincs muzulmán ország, és hivatalosan saría törvénykezés sem – még –, de a demográfiai mutatók nem a tipikus európai őslakosok malmára hajtják a vizet. A liberalizmus mentorai néhány évtizeden belül vajon kivel értenek majd könnyebben szót: a keresztény szabadságot valló kelet-európai államok vezetőivel, vagy az iszlámmal?

Egy szó, mint száz, nem lehet, hogy az irántunk érzett gyűlöletük jóval egyszerűbb okra vezethető vissza, mondjuk arra, hogy elfogytak az érveik? Mert itt van ez az elvei mellett következetesen kitartó pali, akit nem csupán az unióban ritkán látott legitimitással ruházott föl saját népe – ráadásul immár harmadízben –, de a fene egye meg, újra és újra bebizonyosodik róla, hogy még igaza is van!

És végül csak egy gondolat erejéig, de térjünk vissza a bűncselekmények tipizálásához, mert tény, hogy a bevándoroltatással Nyugat-Európára az erőszak egy új, eleddig ismeretlen dimenziója köszöntött, s hiába a PC-szómágia, az elkövetés módja rendszerint mesél nekünk az elkövető személyéről is. Mert ahogy az olaszliszkai lincselést senkinek sem jutna eszébe tipikusan magyarnak nevezni – még annak ellenére sem, hogy az elkövetők őseivel idestova hatszáz éve léptünk az együttélés rögös útjára –, úgy a stuttgarti, szamuráj karddal végrehajtott utcai kivégzés sem nevezhető tipikusan németnek. De nem ám! Megannyi bosszantóan értelmetlen halál, megannyi szürke pont egy-egy színes történet végén. Neked viszont nincs okod aggodalomra, hiszen „a kaleidoszkóp még forog, bár már szétszedted a belsejét. Tudod, hogy kavicsból, csillámból, papírgalacsinból, üvegmorzsából és szemétből van összerakva, s ezek ugranak különféle alakzatokba a szemed előtt. De azért csak figyeld kíváncsian, mint valami káprázatot!”