Publik Ligája: Jobbágyi vs. Polgári
2019.08.11. 13:15
Élményezők
Fültanúja voltam a minap egy beszélgetésnek. A diskurzus két harmincas nő között zajlott, természetesen férfiakról, ki-kivel találkozgat, zajlott az esélylatolgatás és a kiszemeltek alapos verbális mustrája. Az egyikük végül kicsit csalódottan felvetette, végül is nem nyom annyit a latba, hogy kiszemeltje magas, helyes, okos, jó munkája van és – vélhetően – tisztességesek a szándékai, mivel nem „élményeznek” eleget, ezért majdnem biztos benne, hogy a szakítás mellett dönt.
Hallottam már ezt a kifejezést mástól is, egy egyedülálló anyukától, aki saját megítélése szerint azért jobb szülő, mint az egykori férj, mert sokkal többet „élményeznek” a gyerekkel. Ez annyit jelent, hogy rengeteget utazgatnak, az összes rajzfilm premierjén első sorban ülnek a moziban, játszóház, koncert, fesztivál, a kislánynak tehát minden szabad perce be van osztva „élményezéssel”. Ellenben ha egy ceruzával és egy rajzlappal egyedül hagyják, pánikba esik, mert nem tudja mit kellene csinálnia.
Nehéz lenne pontosan megmondani, hol indult el az a folyamat, ami mára a hétköznapjainkba, önértékelésünkbe, párválasztási szempontjainkba, gyereknevelési módszereinkbe, életünk legfontosabb döntéseibe is bekúszott, méghozzá úgy, hogy a belső értékrend fontosságát lesöpörte az asztalról, helyette pedig azt tette követendővé: éld meg minden ösztönös vágyadat, bármi áron! Kezdődhetett mindez a sokszor mumusként emlegetett közösségi médiumok elterjedésével, vagy még korábban, a kereskedelmi tévék által ránk zúdított reklámdömpingekkel, az internet térhódításával, a kezünkhöz nőtt okostelefonokkal, bármelyikre rá lehetne fogni. Az ugyanakkor vitathatatlan, hogy az üres éleményhajhászó szemlélet kialakításában nagy szerepe van a gigászi reklámcégeknek is.
Legelőször talán a Nike sportruházat gyártó cég jött rá arra, hogy sokkal inkább megfogja potenciális vásárlóit azzal, ha nem direkt módon magát a terméket tukmálja unásig, hanem élményt kínál. Íme egy példa. A Nike egyszer csak népszerűsíteni kezdte a futást. Mindenhol, így Magyarországon is futóklubokat alakított, ahol a sportolni vágyókat edzők vették kezelésbe, rendszeres közösségi futásokat szerveztek, sőt, a cég alkalmazást is készített, amit a telefonjára letöltve bárki használhatott, kvázi digitális trénerként is. Mindezt ingyen. Ki hitte volna, de alig egy év kellett ahhoz, hogy a szerdai margitszigeti futó edzésekre már nem lehetett beférni, zsúfolásig telt az atlétikai centrum a mozogni vágyókkal. Hogy hol a trükk? A Nike a helyszínen árulta felszereléseit, mert „természetesen” az ő futócipőiben, trikóiban, sortjaiban a legcélszerűbb sportolni. A metódus által pedig nem csak egyszeri vásárlásra ösztönözte fogyasztóit, hanem jó hosszú időre bebiztosította kuncsaftjait, akik rászoktak a futásra, Nike cuccokban.
Nem tesz másként a Coca-Cola sem. Érdemes megnézni a reklámjaikat. Amikor elindulnak a blokkok, nem látunk mást, csak egy óriási asztalt, ahol boldog fiatalok grilleznek a nagyiékkal, egy önfeledt, nevetgélő csapatot, akik korizni indulnak, farsangi bálba készülődést, táncolást nyáron az esőben és még lehetne folytatni a sort. Majd amikor éppen belemerülnénk a vizuális élménybe, megjelenik a kólás üveg, a szereplők a legnagyobb élvezet közepette önfeledten kortyolnak egy nagyot az italból, és elhangzanak a jól ismert szlogenek: Tedd felejthetetlenné a nyarad! Tárd ki a szíved! Nyiss a boldogságra! Ízleld meg az érzést! Sőt, még a Mikulás is kólát iszik, miközben házról házra jár az ajándékokkal, de saját keresztnevünket is megtalálhatjuk az üdítős dobozokon, mert a cég a termékeit kvázi név szerint nekünk címzi. Hogy végre boldogok legyünk!
Hogyan kapcsolódik mindez az „élményezéshez”? Úgy, hogy szép lassan a reklámok által beleivódik a tudatalattinkba: nem attól jó a futás, mert végre kimozdulunk a kanapéról, hanem mert Nike cipőben tesszük. Nem attól lesz jó a grillparti, mert együtt lehetünk a szeretteinkkel, a farsang, mert jót mulatunk, a korizás, mert tél van, és jó csúszni. Mindezek akkor lesznek igazán jó élmények, ha van kólánk. Még tovább megyek. Olyan kódot ültetnek a fejünkbe ezek az üzenetek, ami azt sugallja: nem attól leszek boldog, ha tudok szeretni, ha vannak elveim, amihez tartom magam, ha becsületes vagyok, ha van hitele a szavamnak, ha önerőből sikert érek el, ha teremtek valami újat, ha van szerelmem, ha van családom, ha van gyermekem, akit nevelek, ha együtt lehetek a barátaimmal nyáron, ha örömet szerzek másoknak. Nem. Attól leszek boldog, ha van Nike cipőm, Coca-Colám és Facebookom, ahová mindezt kiposztolhatom, sőt, akkor vagyok környezettudatos, ha az Adidas újrahasznosított cipőjében járok, attól vagyok nőies, ha műszempillám, műhajam, műmellem és műkörmöm van, és akkor vagyok „jó pasi”, ha van luxusautóm, luxuslakásom és medencém, amiben Moet pezsgőt iszom. És ezek a cégek nem szeretnék, hogy rádöbbenjünk: ha megdolgozom a boldogságomért, az tartós állapottá válik, és akkor is jól fogom érezni magam, ha a kanapén ülök és szódavizet iszom.
Az óriási önértékelési káosz viszont nem volt elég, a Coca-Cola feltette az i-re a pontot a meleg párokat propagáló plakátjaival. Miért? Mert azt üzeni: ha legközelebb kólát veszel a boltban, nem csak igazán menő és boldog leszel a termékemtől, hanem szabadságharcos is, aki kiáll az igazi szerelem mellett, a kisebbségek védelméért, azért, hogy akik azonos nemű párt választanak, a kóla felett egymással egybeforrva szabadon szerethessenek. Vagyis már nem csak a boldogság fogalmát kapcsolja a kólaiváshoz, hanem helyettünk akarja eldönteni, hogy mi a normális, mi a helyénvaló és mi az, amit mindenképpen természetesnek kell gondolnunk, ha igazán toleráns, jó emberek akarunk lenni. Ugyanakkor felmerül a kérdés: Definiálhatja ezt helyettünk a Coca-Cola?
Az óriási port kavart plakátok hatására a közösségi oldalakat elárasztották a kólás fotók, az összes ballib politikus kólát iszik és barátságok bomlanak fel amiatt, ha valaki azt meri mondani: bocs, de nekem ez nem fér bele.
El sem merem képzelni, mi lenne akkor, ha a nagy egyenlőség jegyében a Coca-Cola mondjuk egy éppen imádkozó katolikus papot tenne a plakátjára. Vagy egy ferences szerzetest. Vagy egy heteroszexuális házaspárt, akiken nincs tetkó.
Alföldi Róbert úgy reagált a történtekre: „A szerelem, az szerelem”. Én viszont úgy gondolom, a belső mérce ennél előbbre való. Mert a szilárd értékrend segít nekünk átlátni minden ostoba, kifacsart ideológiákat sulykoló, agymosó reklámon és propagandán. Ha ez megvan bennünk, megküzdünk érte, és nem tágítunk tőle, az élmény is igazi élménnyé válhat, a boldogság és az öröm pedig bennünk születik meg. És nem a kólától.
Tipikus
Talán emlékszünk még a Telekom tavaly ősszel piacra dobott progresszív reklámfilmjére, amelyben a gigacég az általa kreált most-generáció szereplőivel tétette föl az egymillió dolláros kérdést: mi a tipikusan magyar? Ugye, megvan? A werkfilmjükben még azt is elárulták, hogy nem pusztán egy reklámot, hanem társadalmi vállalást álmodtak – bizony, azt –, üzenve ezzel, hogy magyarnak lenni szörnyen negatív, szégyenteljes állapot, egyszerűen ciki, és persze rögvest be is mutatták, hogyan ne légy tahó, pardon, magyar! Mindez csak azért jutott az eszembe, mert elméláztam, vajon mi történne, ha mondjuk az elmúlt hetek során nagy port kavart, Európában elkövetett bűncselekmények kontextusában használnám a „tipikus” kifejezést? Megkapnám a fasisztarasszistanáci címkét?
Aztán arra jutottam, hogy amit a Telekom képvisel, az nem lehet se fasiszta, se rasszista, se náci, teljességgel kizárt, hisz ez a cég a modern nyugati világ mondhatni leghaladóbb zsinórmértéke, jelentsen ez bármit is, ezért a reklámfilmjük analógiája mentén mi is nyugodtan feltehetjük a kérdéseinket, szép sorban: mi a tipikusan német, román, eritreai, vagy afgán? Mi a tipikusan keresztény, mi a tipikusan muzulmán? Vagy: mi a fehér-európai, fekete-afrikai, arab-közel-keleti? És aztán jöhetnek a beugratósak is, például, mi a tipikusan afro-európai?
Itt van mindjárt két eset, nagyjából egy időben: Romániában, amely ország tipikusan a Balkán legbalkánabbika, a korrupció otthona, az inkompetencia iskolapéldája, a sovinizmus melegágya, egy csúnya hatósági mulasztás következtében – amelyért egy 15 éves kamaszlány az életével fizetett – minden tótumfaktum, az összes érintett potentát lemondott, ideértve a napokban beiktatott belügyminisztert, majd az oktatási minisztert is.
Ellenben a tipikus nyugati jogállamok netovábbjában, a Gutmenschek földjén soha, egyetlen politikus nem mond le azért, mert a saját törvényeiket sem tudják, vagy akarják betartatni (#hellojogállam), s ennek a tipikusan német állampolgáraik az áldozatai. Nők, gyerekek, idősek, kamaszok veszítik életüket a törvénytelenül alkalmazott Willkommenskultur hozadékaként, mintegy mellékesen. Nemrég épp egy nyolcéves kisfiúnak nem volt szerencséje, de esetéről a tipikus német média csak szőrmentén, mínuszos hírként számolt be, pusztán azért, mert aki őt a vonat alá lökte egy eritreai volt. Egy tipikus afrikai?
Akárhogy is, itt érdemes jó hangosan megjegyezni, hogy ez a kisfiú ma is a nyolcéves kisfiúk felhőtlen életét élné, ha a gyilkos eritreai nincs Európában, ezt biztosan tudjuk, ezért kijelenthetjük – ki is kell jelentenünk –, akár tetszik némelyeknek, akár nem. Azért, mert tény. A kisfiú ma is élne, és lehetne belőle informatikus, agysebész, teniszedző, tanár, ügyvéd, asztalos. Bármi. Ezzel szemben a kisfiú halott, szörnyethalt, és Európa kapott helyette egy tipikus afro-európait (vagy mit), aki jobb esetben a börtöneink vendégszeretetét élvezi majd az elkövetkező évtizedekben – feljavítva ezzel a bűnügyi statisztikákat, mert ugyebár addig se gyilkolászik –, és az európai adófizetők pénzén eszik, alszik, onanizál és netezik. Tipikusan nagyszerű üzlet, nemde?
Berlinben háromóránként megkéselnek valakit, a főváros Neukölln – bevándorlók lakta – negyedében felülreprezentált az erőszak, csak úgy, ahogy a börtönökben a külföldiek, a szexuális támadások pedig országosan 713 százalékkal emelkedtek 2014 és 2018 között. De mit mond ennek fényében egy tipikus zöld politikus (Valerie Wilms közlekedési szakértő, Schleswig-Holstein) a nyolcéves kisfiú brutális meggyilkolása után? Na, mit? Hát azt, hogy „az utasok ne menjenek túl közel a sínekhez. Ha mindenki betartja a szabályokat, akkor ezek az előírások elegendőek a vonatperonok biztonságos használatához”. Értik? Mintha az eritreai véletlenül botlott volna meg! És a tipikus zöld politikust már csak egy lépés választja el attól, hogy a sokkot kapott anyuka ellen eljárást indíttasson kiskorú veszélyeztetéséért, aztán kezdeményezze a gyerek állami gondozásba vételét. Ja, nem, a kisfiú már szörnyethalt! Megjegyzem, róla – állítólag Oskarnak hívták, de a mainstream média úgy óvakodik attól, hogy identitással ruházza fel, mint ördög a tömjéntől – aligha neveznek majd el NGO-hajót, mert minek. Arra ott vannak a migránsgyerekek.
De nincs baj, jön ismét a mentális zavar homályban tartó fátyla, és ezt a fekete embert is fehérre mosdatják majd, hiába, az egyetemes emberi jogok lucskos lázálma már csak ilyen! És te, barátom? Te mentális zavar esetén tikkelj bátran, mást aligha tehetsz, hisz fehér vagy – pláne, ha heteroszexuális férfi –, neked nincs jogod holmi frusztrációból elkövetett gyilkossághoz! Sőt, a helyzet ennél is rosszabb, valójában még csak a Gyurcsányt se vághatod pofán, pedig… Igen. Igazad van! De ne bánd, hisz a fájdalmaid úgy tartoznak hozzád, mint egy-egy régi heg; és ez tipikusan magyar.
De tipikusan magyar Bálványos is, és most elkalandozom, igaz, csak azért, hogy csontot dobjak odaátra, az árkon túlra, ahol mondják, a jó ízlés lakozik, s vele a száz lóerős aggyal felvértezett, nagybetűs szakma. Mert elhangzott ez a korszakos beszéd, a harmincadik, a maga nemében egyedülállóan, mégis belesimulva a tusványosi méregerős beszédek sorába, egyszóval nagyszerű volt. Ám a vége felé akadt egy gondolat, amellyel némiképp perlekednék, s dacolva a progresszív hősökkel, én felelősséggel vállalom a tévedés ódiumának nyomasztó terhét.
A miniszterelnök azt állította, hogy a liberális politikai elit aktorai azért gyűlölnek bennünket, mert az általuk kínált társadalomszervezési modell csak akkor erős és igaz, ha egyetemes, azaz kizárólagos, így aztán a legcsekélyebb makacskodás, ellenállás sem fér bele. Ha „minden nemzetre, minden férfi, minden nő számára, és minden korban igaz”. Nos, ez volt a tézis, amelyet persze fogadjunk el, de előtte azért nem árt megválaszolnunk azt a kérdést, hogy ha a liberalizmus kizárólagosságra törekszik, és még a saját kulturális alapjait jelentő kereszténységet is támadja, akkor vajon miért öleli keblére az iszlámot? Miért engedi be a területére muzulmánok millióit, akik az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján bizonyítottan nem integrálódtak az elbűvölő liberális demokráciákba, s az újhazában is ragaszkodnak saját, világra jötte óta hajlíthatatlan rendszerükhöz? Persze Európában nincs muzulmán ország, és hivatalosan saría törvénykezés sem – még –, de a demográfiai mutatók nem a tipikus európai őslakosok malmára hajtják a vizet. A liberalizmus mentorai néhány évtizeden belül vajon kivel értenek majd könnyebben szót: a keresztény szabadságot valló kelet-európai államok vezetőivel, vagy az iszlámmal?
Egy szó, mint száz, nem lehet, hogy az irántunk érzett gyűlöletük jóval egyszerűbb okra vezethető vissza, mondjuk arra, hogy elfogytak az érveik? Mert itt van ez az elvei mellett következetesen kitartó pali, akit nem csupán az unióban ritkán látott legitimitással ruházott föl saját népe – ráadásul immár harmadízben –, de a fene egye meg, újra és újra bebizonyosodik róla, hogy még igaza is van!
És végül csak egy gondolat erejéig, de térjünk vissza a bűncselekmények tipizálásához, mert tény, hogy a bevándoroltatással Nyugat-Európára az erőszak egy új, eleddig ismeretlen dimenziója köszöntött, s hiába a PC-szómágia, az elkövetés módja rendszerint mesél nekünk az elkövető személyéről is. Mert ahogy az olaszliszkai lincselést senkinek sem jutna eszébe tipikusan magyarnak nevezni – még annak ellenére sem, hogy az elkövetők őseivel idestova hatszáz éve léptünk az együttélés rögös útjára –, úgy a stuttgarti, szamuráj karddal végrehajtott utcai kivégzés sem nevezhető tipikusan németnek. De nem ám! Megannyi bosszantóan értelmetlen halál, megannyi szürke pont egy-egy színes történet végén. Neked viszont nincs okod aggodalomra, hiszen „a kaleidoszkóp még forog, bár már szétszedted a belsejét. Tudod, hogy kavicsból, csillámból, papírgalacsinból, üvegmorzsából és szemétből van összerakva, s ezek ugranak különféle alakzatokba a szemed előtt. De azért csak figyeld kíváncsian, mint valami káprázatot!”
Szavazzatok, hogy ki jusson tovább a második fordulóba. Szavazni holnap, azaz hétfő 13:15-ig lehet.