Képzelet és valóság

Képzeljük el csak egy pillanatra, hogy egy magyar stadionban egy román csapattal vívott küzdelem ideje alatt a lelátókon már-már artikulálatlan harsánysággal zúg a „Régi mániám tankkal áthajtani Románián” kezdetű sláger. A felszabadult éneklést néha felváltja a „szőröstalpú oláhok, …-tok az anyátok” rigmus. A B-közép szurkolói közé keveredett előemberek „Éljenek a bécsi döntések, vesszen Trianon!” feliratú molinót lóbálnak vicsorgó fogakkal, gyilkos tekintettel. Közben marokkövek, buzogányok, kelevézek, hátrafelé kilőtt nyilak, s mivel rendkívül haladó, modern szurkolók is vannak a nézőtéren, így hanggránátok repülnek a bíró felé, aki félelmében sem lefújni, sem vezetni nem meri a mérkőzést. „Mititíté, átátá?” – hangzik fel két „Döglött román a jó román” felkiáltás között, mire a sporttárs inkább asszisztál a szabálytalan tizenegyespárbajhoz, csak győzzön a magyar csapat, mert különben maga Pintér Sándor sem tudja garantálni senkinek a biztonságát.

Mi történik másnap? Azonnal összeül az ENSZ Biztonsági Tanácsa és békefenntartókat küld a térségbe. Az Európai Bizottság rövid válságtanácskozás után azonnal leállítja az összes támogatás kifizetését, és megvonja Magyarország szavazati jogát. Az Európai Parlamentben ádáz vita tör ki arról, mi dőlt össze előbb, a demokrácia vagy a jogállam, s van-e még a fékeknek ellensúlya. Itthon a parlamenti ellenzék a gyűlöletbeszéd szankciójának halálbüntetésre változtatásáról nyújt be törvényjavaslatot, a Momentum pedig szabadcsapatokat szervez a stadionok lerombolására. Gyurcsány rezignáltan mosolyog, bal szemével csippent egyet Klára asszony felé, aki éppen végzett a kérelemmel, amiben Magyarország kizárását kezdeményezte az Európai Unióból.

Ha elképzeltük, gyorsan felejtsük is el. Mert nem ez történt. Ami pedig történt, az Európa közepén egyszerűen elképzelhetetlen. Különös tekintettel mindarra, ami a történtek ellenére most sem fog megtörténni. Mert ne legyenek illúzióink, számunkra kedvező döntés ilyen ügyekben nem születhet. És nem azért, mert nekünk Mohács kell. Sokkal inkább azért, mert még mindig nagyon sok magyar érzi azt a Kárpát-medencében, hogy üldözik. És tényleg üldözik.

Éppen ezért az, és annak utóélete, ami a Craiova-Honvéd mérkőzésen zajlott, a felháborodáson túl messzemenő politikai következtetések levonására késztet. A román soviniszta csőcselék viselkedése ugyanis fegyverré válhat a balliberálisok, zöldek, világmegváltó haladók, röviden a globalisták kezében ellenünk, akik az erős nemzetállamok szövetségén alapuló Európai Unióban látjuk a jövőt. „Lám-lám, mi megmondtuk!” – vágják majd a szemünkbe: Aki etnikai alapon határozza meg az identitását, az három lépés után eljut a holokausztig, a tömeggyilkosságig. Szerintük egy nép csak akkor lehet büszke önmagára, ha másokat lenéz, egy nemzet sikere csak más nemzetek kárára értelmezhető. Így a nemzeti identitás hangsúlyozása szükségképpen vezet a XX. században megtapasztalt kataklizmákhoz. A megoldás szerintük a nemzetállami lét teljes feladása, a maradék szuverenitások felszámolása, és a feloldódás a kevert népességű Európai Egyesült Államok nyitottnak nevezett, de a legsötétebb diktatúrák árnyát előrevetítő mesterséges társadalmában.

Mit lehet ezzel szembeállítani? Nos, azt a nemzeti, keresztény, konzervatív, jobboldali politikát, amit épp e szembenállás miatt röviden szuverenistának hívunk manapság. Ezzel csak az a baj, hogy a nagyon demokrata, rettenetesen nyitott és befogadó ellenfél a szólás- és véleményszabadság legnagyobb dicsőségére már régen a homlokunkra égette a nacionalizmus undorító bélyegét, ami az ő olvasatukban, mint az fentebb olvasható, egyenlő a nácizmussal és a tömeggyilkossággal. Ezért föl kell töltenünk a nacionalizmus eltorzított fogalmát egy modern, XXI. századi tartalommal. Először is büszkén ki kell jelentenünk, hogy elsősorban magyarok vagyunk, és így vagyunk európaiak. Nem tudunk létezni a szülőföldünk, az anyanyelvünk nélkül, és nem is akarunk. Nekünk a haza minden előtt. Őrizzük tradícióinkat, ápoljuk hagyományainkat, kultúránkat, és a legtöbben még hiszünk a magyarok Istenében. Erős, sikeres Magyarországban vagyunk érdekeltek, és tudjuk, hogy egy ilyen ország Európát is erősebbé, sikeresebbé teszi. Tisztában vagyunk súlyunkkal, jelentőségünkkel, és azzal, hogy egyedül semmire nem megyünk. Ezért nem más nemzetekkel szemben, nem mások kárára képzeljük el sikereinket, hanem együtt, összefogva. Amiben lehet. Amiben érdemes. Nem felejtve, nem szőnyeg alá söpörve azt a fájdalmat sem, ami felgyűlt az évszázadok alatt. De komolyan gondolva a kézfogást azzal a kézzel, amiben nemrég még fegyver volt, de most nincs. Kölcsönösen tisztelve egymást. Az egyik határon túli magyar politikus úgy fogalmazta meg nemrég a nemzeti sérelmek politikáját felváltó nemzeti együttműködés politikáját, hogy minden magyar közösségnek ki kell harcolnia, úgy élhessen Erdélyben, a Felvidéken, Délvidéken vagy Kárpátalján, ahogy a román, szlovák, szerb és ukrán közösségek élnek Magyarországon. Ezt a küzdelmet nagymértékben segíti, ha együttműködő a viszony a szomszédos országok kormányai között. Az így definiált nacionalizmus jegyében mondhatja Orbán Viktor is, hogy aki összefog a magyarokkal, az jól jár. Ennek a gondolatnak egyébként már konkrét gyakorlati eredménye is jelentkezett a V4-ek együttműködésében, Közép-Európa jelentőségének megnövekedésében. Az ott élők például arról számolnak be, hogy soha nem volt még ilyen jó magyarnak lenni Szerbiában, mint most. Egy fejlődő, gyarapodó régióban pedig könnyebben gyógyulnak azok a bizonyos sebek is. Ennyiből is kitetszik, hogy önfeladás nélkül is választ lehet adni a jelen kihívásaira.

Egyszer Sipos Jóska barátomnak köszönhetően megnéztem egy Barcelona-Milan mérkőzést. Messiéknek négy gólt kellett rúgniuk a továbbjutáshoz, és be is rúgták mind a négyet. Ahányszor megrezdült az ellenfél hálója, a szurkolók felpattantak, összeölelkeztek és csókolgatták egymást, miközben azt mondogatták: éljen a család, éljen a család! Mi ott, néhányan magyarok összemosolyogtunk: No, katalánkodnak már! És kicsit ránk is ragadt akkor ott abból a nemzeti büszkeségből. Aztán amikor valakit felrúgtak a 16-os közelében, olyan ordítás, zúgás, fütyülés tört ki mindkét táborban, amilyenről Gulyás Márton, Fekete-Győr András és Juhász Péter együtt sem tud álmodni. De olyat, hogy döglött spanyol a jó spanyol, vagy minden olasz fasiszta, egyáltalán nem lehetett hallani.

Én valahogy így képzelem. Így kellene Craiovában és Budapesten is. Különben…

A sas nem kapkod a Bródy-legyek után

Tudom, hogy a sas nem kapkod legyek után, ahogy azt is, hogy a nagy emberekhez méltatlan a jelentéktelen dolgokkal való foglalkozás. De azért mindennek van határa. Például a magyar kormányfő nagyvonalúan tartja magát a közmondás kodifikálta szokásjoghoz még akkor is, ha látja, hogy szándékosan próbálják vérig sérteni, porig alázni. Ennek megfelelően bizonyos verseikben, dalaikban rendszeresen gyűlölködő muzsikusoknak is illene számot vetni azzal, hol a jóérzés határa. S ha erre az íratlan szabályra mégis látványosan és magasról tesznek, akkor bizony sokak szerint jólesne a magyaroknak egy szigorú kormányzati viszonválasz, ami rendre elmarad.

Nem értek hozzá, de biztosan ennek a túlzottnak tetsző toleranciának is megvan a társadalom-lélektani oka. Tény azonban, hogy a választóknak rosszul esnek a liberális „hírességek” által szíves örömest és tüntető daccal eldalolt, művészetnek álcázott, de nyilvánvalóan Orbán-ellenes gyűlöletfutamok.

Legutóbb éppen az vágta ki sokaknál a biztosítékot, hogy Tusványosra meghívták a Quimbyt és a Lovasi András-féle Kiscsillag zenekart is. Arra a mindinkább az összmagyarság örömünnepének számító kormányrendezvényre, ahol harminc éve Orbán Viktor beszéde jelenti a fő attrakciót, s ahol a résztvevők ezrei éppen az összetartozás gyönyörűséges tengerében fürdőznek elérzékenyülve. És itt nem nagyon szeretnek olyan fellépőkkel találkozni, akik a művészet paravánja mögé rejtőzve éppen az általuk nagyra tartott magyar miniszterelnököt gúnyolják, gyalázzák.

A Quimby frontembere, Kiss Tibor például egyik irományában egy bizonyos varangykirályról verselt, akit valamiért – na, vajon miért? – a magyarok Orbán Viktorral azonosítottak. Ilyeneket ír benne, hogy „Miért basszátok szét az országomat? / Miért rúgjátok hasba az ápolót? / Miért ültetitek szamárpadba a tanárokat? /Miért szarjátok szájba az álmodót? (…) Mocsár e táj, és a varangykirály ünnepli, amit alkothatott.”

Ha igaz az, márpedig igaz, hogy a Szépírók Társasága Bródy Jánost nem vette föl a költők soraiba, akkor mit mondtak volna Kiss Tamással kapcsolatban?

No, hát hogy is mondjam? Minden embernek megvan a maga komfortérzete, s olyan honfitársakkal szeret egy levegőt szívni, akiknek legalábbis nem áll szöges ellentétben a felfogása a sajátjáéval. Ahogy az ember társaságba se feltétlenül az ellenségeit hívja meg…

Lovasi András meg a provokációs dalai mellett azt mondja az újságban, hogy „hú bazmeg, mennyire utálom a Fideszt” (Magyar Narancs). No, hát neki miért örüljön az a tusványosi ünneplő, amely kifejezetten szereti a kormánypártot? Lovasi ráadásul bevallottan azért megy oda, hogy konkolyt hintsen a búzába, a kormány leváltása érdekében megpróbálja meggyőzni a publikumot Fidesz-utálata helyénvalóságáról. Naivitása persze nem kicsi, ellentétben orcájával, de azért próba szerencse, gondolhatja a „Kiscsillag”.

A szigorú viszonválaszt persze sokan Bródy János és Koncz Zsuzsa bicskanyitogató megnyilvánulásaival kapcsolatban is szívesen fogadnák. Bródy például rendre a kádárizmushoz hasonlítgatja a mai viszonyokat, mondván: „Ezek ugyanazok”. Koncz Zsuzsának írt dalaiban pedig lesajnáló strófákkal igyekszik hányingert kelteni irántuk a koncerteken, a médiumokban. Így: „Ne mondd, hogy fenn a Várban, a gyógyszer végleg elgurult” vagy a „Mi lett belőled, mi történt veled / Hogy szégyenkezni kell miattad mindenkinek.”

Hát ha valaki miatt szégyenkezniük kell a magyaroknak, az biztosan nem Orbán Viktor.

Aztán hogy ne kelljen konkretizálni, kiről is dalolnak, Kiss Tibor is, a Koncz-Bródy kettős is sunyin a művészet paravánja mögé bújik. Koncz például erről így beszélt: „A művészet nem arról szól, hogy megnevezzünk valakit. A művészet arról szól, hogy felmutassunk valami olyasmit, ami létezik.”

Ám hogy mi létezik valójában, arról legjobb liberális elvtársuk, az SZDSZ-közeli Kornis Mihály 1993-as kijelentését idézni, miszerint „mi sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket”.

A becsomagolt rágalmazásokkal, becsületsértésekkel szemben tehát meglenne a szigorú kormányzati szankciónak az alapja, örömükben biztosan sokan bokszolnának tőle a levegőbe. Miközben ők is belátnák, a sas valóban nem kapkod legyek után. S miután valójában maga az istenadta nép a királycsináló, így számukra is méltatlan lenne jelentéktelen dolgokkal foglalkozni.

Orbán Viktor remélt miniszterelnöksége ugyanis 2030-ig vagy tovább a magyar millióknak sokkal fontosabb a szankcióknál.

A jelentéktelen Bródy-legyek zümmögése pedig ehhez képest szinte észrevehetetlen.