Család = Férfi+Nő, nincs kompromisszum.

Minden más felállás értelmetlen és szentségtörő.

Az édesapám mindig bográcsban főzte a vadpörköltet. Az volt a legfinomabb, amikor a vadat is ő lőtte. Szerettem nézni az egész folyamatot, olyan volt, mint egy szertartás. Nagyon sok hagyma került az aljára, szinte a bogrács tetejéig ért a sok paradicsom meg paprika, azt mondta, ettől lesz szaftos. Sok szalonnán pirította meg a hagymát, a borókabogyót a mi bokrunkról szedte. A vadpörkölt így volt tökéletes: sok szalonnával, sok hagymával, paprikásan, vörösborral, omlós hússal. Ma már lehet kapni ennek is a „reform” változatát: hús helyett rágós tofu vagy valami gyurmára emlékeztető mállós szója; szalonna helyett növényi olaj, de abból is kevés, mert a zsír az méreg ugyebár. Sót tilos ezekbe rakni, mert emeli a vérnyomást, ropogós héjú fehér kenyér helyett meg papírízű gluténmentes paleokenyérrel adják.

Egy gyenge másolat az egész, amiből pont azt veszik ki, ami az értékét adja. Ha megeszed, éhen nem fogsz halni, de nem is laksz jól.

A húsmentes vadpörkölt pont olyan, mint a melegházasság: felesleges ilyet csinálni, mert semmi értelme.

A házasságot nem kell megreformálni. Nem kell alkotmánymódosításokat benyújtani hozzá, hogy kikre terjesszük ki. Nem kell multicégeknek meleg párokat ábrázoló óriásplakátokra költeni és az arra nem kíváncsiaknak az orra alá dörgölni. A házasság egy szentség. A házasságnak célja és ezáltal értelme van. A célja a gyermekvállalás, erre pedig csak egy nő és egy férfi képes. Innentől kezdve egyértelmű, hogy a házasság szentsége nem illeti meg a meleg, transz- és egyéb „reformpárokat”.

Ha a homoszexuálisok számára elérhetővé tesszük a házasságot, azzal megszentségtelenítjük azt. Mert ami számunkra a teremtésről, az értékről szól, azt ők csak egy játszótérnek tekintik. A homoszexuálisok igazából nem akarnak házasságot, családot, ők csak a jogot akarják kisírni maguknak, hogy aztán visszaéljenek vele. Hiszen az életmódjuk alapján nem arra vannak berendezkedve, hogy egy életre válasszanak maguknak párt. Az a csekély kivétel pedig, aki mégis így működik, nyugodtan élhet az élettársi jogokkal.

Ha ez a jogi emancipáció csúcsra járatja magát, az káoszhoz vezet: mindenféle perverznek joga lehet mindenhez, a pedofilnak a kisgyerekhez, a zoofilnak az állatszexhez, a nekrofiloknak pedig a hullákhoz. Mindent nem lehet, egy ponton megálljt kell parancsolni.

A melegházasságból ki lenne desztillálva minden, amitől a házasság az, ami. A gyerekvállalás szentsége. Épp ezért a melegházasság pont olyan langyos, mint amilyennek hangzik.

A házasság viszont nem egy szép napsütéses szombat délután, amikor pörgős ruhában (vagy a pride-os melegek esetében fehér fiútangában), virágok között, megható zenére megy a szempilla-rebegtetés. A házasság nem is átjáróház, ahol naponta cserélődnek a partnerek. A házasság nem csak egy jog, egy papír, egy csütörtök délután az anyakönyvvezetőnél eltöltött tíz perc vagy buziparádé.

A házasság egy kemény dolog, nemcsak egy jog, hanem kötelesség. Egy örök szövetség, ami egy eskün alapszik. Ezt mély elköteleződés nélkül nem lehet csinálni. Akit pedig nem köt össze a teremtés ösztöne, annak védelme, az nem is lesz erre képes sohasem.

A rettegés évtizedei

Egyszer volt, hol nem volt, a Körúton innen, a józan észen túl, volt egyszer egy belvárosi antifasizmus. A rendszerváltozás után formálódó, kissé túlérzékeny entitást szinte minden apró veszélyforrásra rezonáló szenzorok hozták működésbe, s tartották fenn. Egy kvázivallásról beszélhetünk, amely a balliberális média- és kultúrdominancia támasztékaként képes volt minden vitatható, félreérthető, vagy akár szándékos félmondatot hegynyi méretűvé növelni, nemzetközi antiszemita botrányt kerekítve belőle. Sőt, olykor kevesebb is elég volt.

Ha például egy jobboldali személyiség kereszténységről és magyarságról értekezett, a ballib médiumok megszólaltatták az éppen ráérős megmondóembert, aki elcsukló hangon, ám megfellebbezhetetlenül mutatott rá: ilyet utoljára a negyvenes évek közepén hallott, a keresztény azt jelenti, hogy „nem zsidó”, és a holokauszt is a szavakkal kezdődött. Ezzel az adott esetben jó szándékú célszemély lenullázta magát a közvélemény előtt. Rákerült a bélyeg: kirekesztő.

Aztán teltek-múltak az évek, a veszélyérzet fenntartására alkalmas Bácsfi Diánák, M. Giorgio Richárdok és társaik jöttek, majd mentek, és 2002-t követően lassacskán kormányzati szintre emelkedett az antifa rettegés. A bődületes politikai és gazdasági kudarcok közepette lavírozó Gyurcsány Ferenc 2006 után, miközben romákat gyilkoltak országszerte, a cigánysorokon pedig bakancsos félkatonai szervezetek trappoltak végig, Magyar Demokratikus Charta néven hívott össze tüntetést.

Túl azon, hogy a 2008-as elnevezés a kilencvenes évek elején az utódpárti-libsi összeborulásnak megágyazó szervezetre hajazott, furcsa volt látni, hogy a korábban hazugsággal lebukó, rendőri brutalitásokkal operáló politikus mosolyogva demonstrál ahelyett, hogy regnáló miniszterelnökként megoldaná a Magyar Gárda problémáját, vagy segítene a kistelepüléseken élő roma közösségeknek.

De vele vonult, illetve nyitott esernyőt a „barna eső” ellen a BKV-botrányok legendás alakja, Hagyó Miklós, a későbbi „szakértő” kormányfő, Bajnai Gordon és a pénzügyi visszaélések miatt végül rács mögé kerülő Kolompár Orbán roma vezető is. Ellenfelük persze a szélsőségeken túl a polgári oldal volt, hiszen ekkoriban kezdett kialakulni a csodafegyvernek szánt marketingmondat, miszerint a Fidesz és a Jobbik „összekacsint”. Orbán Viktor ugyan nem náci, de mégis az, ami komoly veszélyforrás, egyben szégyen – rítta közösen Vásárhelyi Mária, Konrád György és Farkasházy Tivadar.

A rettegősdi azonban kevésnek bizonyult a hatalom megtartásához az összeomlás felé kormányzott országban, jött 2010 és az első kétharmados Fidesz-győzelem. Felerősödött a diktátornak nevezett Orbán Viktor hazai és nemzetközi démonizálása, egyúttal az embertelen eszmék miatti aggódás fenntartása, a harmincas évek és a mindennapok közötti „aligha véletlen” párhuzamok ecsetelése.

Hiába ítélték el felelős kormányzati szereplők az antiszemitizmust, sőt, a magyar állam szerepét a holokausztban, nem volt elég: a belvárosi antifasizmus minden lehetséges eszközzel próbálta diszkreditálni a kormányzó pártszövetséget. Ha egy református templom előterében Horthy-szobrot avattak, a ballib média ott volt, és nemzetközi botrányt kavart belőle, rákenve az egészet a Fideszre.

Csakhogy sorra következtek a választási bukták, forrongott a ballib értelmiség, mondván, az nem lehet, hogy a „demokratikus ellenzéket” a nép nem engedi a hatalom közelébe, miközben a zsebükben ott lapul a bölcsek köve. Pedig a baloldal sosemvolt szakértői nimbuszát zárójelbe tévő magyarázat nem volt nehéz: izmosodott a gazdaság, beindultak a 2010 előtt eladósodottság mellett kifulladó beruházások, elkezdtek látványosan nőni a bérek, a társadalom pedig konstatálta azt is, nem Mussolini ül a kormányrúdnál.

És akkor szépen lassan, először csak óvatosan, majd egyre bátrabb lépsekkel megszületett a Nagy Ellenzéki Terv: az eddigi főellenség, a valóban antiszemita és cigányellenes húzásairól ismert Jobbik és a szétforgácsolódott balos pártok furcsa násza. Az azóta elhunyt Heller Ágnes meghirdette a „mindenkivel Orbán ellen” grandiózus taktikáját, a gárdamellényt divatos ingre, a véreres tekintetet tétova mosolyra cserélő Vona Gábor pedig megérkezett a Spinoza Házba.

A jobbikos politikusok hirtelen egymásnak adták a kilincset a ballib műsorvezetőknél, Kálmán Olga úgy heherészett nekik, mintha csak egy laza házibuliban ismerkedne velük. A mazsihiszes rabbi a párbeszéd jegyében a Síp utcai székházban fogadta a korábban a kuruc.infón is publikáló újságírót. Aztán a tavaly áprilisi választás közeledtével még maga Gyurcsány Ferenc is megenyhült, mondván, hallja a szavazói hangját. Értsd: a hatalom érdekében, a Fidesz ellen bárkivel össze kell fogni, még azokkal is, akik ellen pár éve tüntetést szervezett. A No pasaran! felkiáltás a csalfa múlt kakofón zűrzavarába olvadt.

A belvárosi antifasizmus talán utolsó komolyabb próbálkozása a Soros-kampány leantiszemitázása volt, ám miután Izrael miniszterelnöke nem emelt kifogást a palesztin NGO-kat is pénzelő spekuláns kritizálása ellen, ahogy az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség sem, a haloványra sikeredett hiszti alábbhagyott. Annál is inkább, mivel alig pár hónappal később a ballib térfél üdvöskéje, Karácsony Gergely már azt bizonygatta egy interjúban, hogy a zsidólistázás jobbikos terve nem nácizmus. Az elvtársak reflexből bevédték az összezavarodott machinátort azzal a pazar érvvel, hogy valójában a Fidesz a náci. Kínos.

Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a hazai ellenzék ezúttal is nemzetközi trendet követ: a muszlim bevándorlók szavazataira hajtó európai baloldal egyre érzéketlenebb a fizikailag is fenyegetett zsidó közösségek gondjaival szemben.

Nagyjából így múlt ki a posztkádári alapokra épülő, bizonyos időszakokban meghatározó belvárosi antifasizmus, melynek paradox módon a legnagyobb ellenségével kötött érdekközpontú paktum vetett véget.

Hiányozni nem fog, az utórezgéseket pedig elnéző mosollyal konstatáljuk.