Mind magyar

„Ennél szebb és jobb dolgot az életben nem tudok, mint szerelmesnek lenni” – az idézet Sós Ágnes Szerelempatak című dokumentumfilmjéből származik. Aki esetleg nem ismerné, a történet kis erdélyi falvakban játszódik, s az ott élő nyolcvan év feletti magyar néniket és bácsikat kérdezik szerelemről, szeretetről és szexről. Az interjúalanyok olyan kendőzetlen őszinteséggel válaszolnak, hogy szinte a kamera is belepirul! A dokumentumfilm viszont nem csak emiatt, sok szempontból esszenciális: tűpontosan vezet végig visszaemlékezések alapján a világháborúk utáni kis falvak női sorsain, hogy mi volt a házasság akkor, hogyan szerettek, hogyan éltek a családok. A különlegességét mégsem ez adja igazán. A fentebb írt idézetet az egyik szereplő megingathatatlan bizonyossággal mondja, amire a mögötte magasodó erdélyi havasok végső nyomatékot adnak. Habkönnyű igazságként fogalmazza meg az élet értelmét úgy, hogy a történelemnek olyan borzalmait élte át, amit mi már elképzelni sem mernénk.

Amikor először jártam gyerekként Erdélyben, sok mindent nem értettem. Arra viszont tisztán emlékszem, ahogy kanyargott a keskeny út és először megláttam azokat a hegyeket, amikért Wass Albertnek is élete végéig fájt a szíve: úgy éreztem magam, mintha a magyar népmesék elevenednének meg hirtelen.

Egy magyar családnál szálltam meg, ahol egy velem egykorú lány élt. Nem értettem, hogy amikor kértem, hadd zuhanyozzak le, miért csak egy lavór meleg vizet raktak elém. Értetlenül szemléltem azt is, hogy a házigazdámnak könnyes lett a szeme, amikor kibontotta az ajándékba vitt Herz szalámit és a Túró Rudikat. Majdnem infarktust kaptam, amikor elővezették nekem a család igás lovát (akin, mint kiderült, még sosem volt nyereg), hogy egész nyugodtan nyargaljak el vele a határba. Bár így utólag visszagondolva, a hajnalban belém tukmált pálinka után ez nem is tűnt olyan ijesztőnek.

Emlékszem a rezzenéstelen, mégis beszédes komorságra. A hosszú csendekre. A mélyen ülő barázdákra, amik egyenként külön történeteket meséltek. Az acél egyenes gerincekre. A guruló nevetésre. Aki nem látta Sós Ágnes filmjét, ha másért nem, ezért érdemes megnéznie: a gesztusokon, a mimikán, az arcredőkön keresztül mutatja meg, milyen a magyar ember. Órákig is képes lennék nézni, ahogyan az idős özvegyasszonyok ráncos kezeikkel a tésztát dagasztják. A hegyekkel, a legelőkkel, az emberekben élő megingathatatlan bizonyossággal, hogy jó élni! Ez Erdély szép arca.

Kontrasztként pedig érdemes összehasonlítani a hófehérre meszelt tiszta magyar portákat az igénytelen, szürke, ócska román falvakkal. Amikor Kolozsvár szürkeségét megpillantja az ember, összerándul a szíve, mert érzi: Románia rajta hagyta ocsmány kéznyomát az oly jellegzetes magyar történelmen. S talán ebből (is) származik az a rengeteg megaláztatás, amit a magyarok ma Erdélyben elszenvednek: amíg a kint élők halálukig őrzik sokszínű kultúránkat, hagyományainkat, szokásainkat, addig a románoknak csak a primitív igénytelenségük marad és ez mélyen ülő irigységet szül.

Mindezek tükrében pedig főként nem értek néhány történést a nagyvilágban. Például, hogy miért szavaz még bárki ezen a bolygón Gyurcsány Ferencre, holott a nevét sem szabadna kiejtenünk. Sok más bűne mellett végképp megbocsáthatatlan, hogy a mai napig büszkén uszít a határon túl élő magyarok ellen.

Nem értem azt sem, hogy meri bármelyik brüsszeli bürokrata kiejteni a száján a kisebbségvédelem szót azok után, hogy szemrebbenés nélkül nézik végig mi történik Ukrajnában, hogyan számolják fel szisztematikusan a kisebbségek, köztük az ott élő magyarok minden nyelvi jogát, vagy az úzvölgyi botrányt, illetve, hogy Romániában jóformán minden következmény nélkül gyújtogatják a magyar zászlókat. Ez csak néhány kiragadott példa a közelmúltból, ugyanakkor szépen rávilágít: Brüsszelben csak az Európába igyekvő muszlimok számítanak kisebbségnek.

Ami viszont érdekes, hogy túl a történelem számos ocsmány és igazságtalan viharán – mert végső soron az élet sohasem igazságos –, ha ellátogat valaki a magyarlakta erdélyi falvakba, egyrészt számunkra felfoghatatlan szegénységet lát, de derűt is. A jég hátán is megélés képességét. Bátorságot, sőt, boldogságot is talál. Hogy annyi minden történt már, de azért mi mégis itt vagyunk, mert vigyáznak ránk a hegyeink és felettük a Jóisten! Talán ebben rejlik a magyarok igazi veleje: a mélyen gyökerező, soha nem fogyatkozó hitben és a rálegyintés képességében. Ennek pontos tudományát pedig azt hiszem, jól csak Erdélyben lehet megtanulni.

Így hát, ha meghallom azt a szót bármilyen összefüggésben, hogy Románia, ha hangosan nem is, magamban mindig Erdélyre javítom.

S ha már Wass Albertről szó esett, nála jobban senki nem tudja megfogalmazni, hogy magyarnak lenni elsősorban örömet jelent, ami becsületes szándékban, s a munkában megterem, aztán büszkeséget, hogy bírni tudtuk a szenvedést, amit Isten a vállunkra rakott, erős és jókedvű elhatározást, hogy „no világ, most aztán csodálkozz, ha újra kezembe veszem a kaszát”! S jelent bánatot is, igaz testvérit, azok miatt, akik számára továbbra is a remény marad magyarságuk egyetlen vigasztalása. Ez mind jelenti a magyart. S attól magyar, hogy ennyi mindent jelent!

Szelepország

Dumitru arra ébredt, hogy az apja a földszinten ordibál. Fordult egyet az ágyában a fal felé, és kapirgálni kezdte a málló vakolatot. Visszaaludni már úgysem tud, inkább megvárja míg elmúlik, jönnek-mennek ezek az idegösszeomlások az apjánál, legutóbb akkor volt, amikor egy rühes róka beszökött meghalni a kertbe és a kutyák kikezdték. Akkor az apja annyira felhúzta magát, hogy még aznap nekiállt megcsinálni a kerítést. Este ott ültek koszosan, izzadtan, de büszkén az apjával a félkész betonteraszon, söröztek és Dumitru hallgatta az apja elégedett bölcselkedését, hogy így kell ezt csinálni és ha idősebb lesz, majd az ő feladata lesz, hogy megmutassa a fiának, hogyan kell rendben tartani a dolgokat. Aztán a kerítés persze mégis a terasz sorsára jutott, nem készült el sohasem, ahogy a külső szigetelés is már vagy húsz éve várat magára. Dumitru sosem gondolkozott azon, miért is alakultak így a dolgok: az utcában volt olyan ház is, ami csak téglákból állt, ehhez képest a helyzet náluk sokkal jobb volt. Aztán egyszer csak hallja, hogy az apja rázza a létrát a földszintről – falépcsőt akartak, olyan igazi míves korláttal, de inkább a terepjárót vették meg, úgyhogy maradt a kitámasztott létra a két szint között, végül is ez is fából van, Dumitru meg a húgai pedig már úgyis megszokták – az apja meg még mindig irgalmatlanul ordibál, hogy azonnal mindenki takarodjon a nappaliba. Ez komolyabb ügy lesz, mint a róka volt – gondolta, felkeltette a húgait és lemászott.

Lent már megkezdődött valami gyülekező, a szomszéd Matei bácsi a szoba sarkában ült a nagy fotelban, a fejét fogta és káromkodott, Dumitru apja fel-alá járkált, öklével hadonászott, anyja pedig nem győzte kipakolni és újratöltögetni a kupicákat. „Ce-i?” – üvöltött rá Dumitru apjára, mert már nem bírta tovább ezt félőrültekháza jelenetet. „Ce-i? CE-I???!! Majd megmondom neked mi a baj, az a baj, hogy vége van!!! Vége van Romániának Dumitru, az a baj!!!” – üvöltött vissza Dumitru apja, és levegőben hadonászó öklével a tévére vágott egyet. Dumitru adott rá egy kis hangot, az apja meg ivott egy kupicával. „… megerősítjük híreinket, miszerint Moldva és Havasalföld függetlenségét kimondták!” – a képernyő ugrált kicsit, de tisztán hallották a híreket. Tehát igaz, vége van. Dumitru kisétált a kertbe, leült a félbehagyott kerítés lábához és maga elé meredt. Utoljára akkor érzett hasonlót, amikor jött a hír, hogy a magyarok visszakapják a régi területeiket. Úgy érezte meglopták, pedig nem olyat vettek el tőle, ami igaziból az övé lenne, illetve de, egy kicsit az övé is, meg a húgaié meg a szomszéd Matei bácsié meg mindenkié, aki itt él. Igaz, hogy az azelőtt nem úgy volt, de ő már így született, sőt, az apja is így született meg a Matei bácsi is, hogy az már az övéké. Most pedig itt vannak újra, csak most már azt sem tudja, hol van az az itt, mert ez a Havasalföld ez biztos csak valami kitalálás lehet.

Másnap nem akar iskolába menni, végül ráveszi magát, de csak a barátai miatt. A fiúk nem mennek be órára, mivel válság van, ilyenkor pedig egyedül a kőfalon ücsörgésnek, cigarettázásnak meg kavicsdobálásnak van értelme. „A nagypapám azt mondja, el kell mennünk innen” – Dumitrunak fáj beszélni, mérges és szomorú egyszerre és nem érti, hogyan örülhetnek mások ennyire az ő hontalanságának.

Dumitru felmászik még egyszer utoljára a szobájába. Csak a legszükségesebbeket pakolta be, nem akar emlékeket felhalmozni. Ha újrakezdi, akkor tiszta lapra van szüksége. Azt mondják mindenkinek megvannak a maga szelepei, ahol kiereszthető a felgyűlt feszültség. Valaki sportol, valaki maketteket építget egy ragasztószagú pincében, valaki meg állandóan szidja a szomszédot.

A sok befejezetlen, vakolatlan romház, a kóbor kutyák meg a koszos terek végül is, kinek fognak hiányozni? Kitalált ország volt ez is. De ha nem lett volna, akkor is ki kellett volna találni. Mi más lehetett volna ennyi rossz érzés szelepe, mint Románia? Dumitru száll be utoljára a terepjáróba, kicsit hangosabban csapja be az ajtót, mint kellene, de az apja most nem szól semmit. A fiúkkal mindig is irigykedve beszéltek a magyarokról, még ha szidták is őket. Hogy lehetséges, hogy annyi minden után ezek mégis meg tudtak maradni annak, amik? Sosem gondolta volna, hogy egyszer ő is egy kicsit, még ha ez az ára is, de megéli, milyen lehetett magyarnak lenni – valamikor 1920 nyarán.