Foci?! Bayer?!! Hát ez duplaszívás…

Egyszer írtam eddig fociról, akkor is azt, hogy az argentin válogatott legszebb focistája C. Ronaldo.

Szóval nem vagyok egy nagy focirajongó, hogy finoman fogalmazzak. Gyerekkoromban párszor játszottam muszájból, tesiórán, meg az unokatesókkal, hogy ne lógjak ki a sorból. De olyankor is beállítottak a kapuba, mondván: én vagyok a legkövérebb, jól kitakarom az egészet és így a szerencsétlenkedésemtől is megóvnak mindenkit a pályán. Nézni se szeretem, múlt héten is hallgattam otthon, hogy lesz valami fontos fradimeccs, „Milyen kár” – mondtam – „mi mégsem azt fogjuk nézni”.

Biztos sztereotíp vagyok, de nekem ez férfisport. A sok ordítozással, szotyolázással meg sörözéssel körítve úgy érzem, a kromoszómáim szintjén taszít az egész. Tudom, hogy vannak női focisták, de – és akkor a feministákat most figyelmeztetem, hogy a nyugalmuk megzavarására alkalmas sorok következnek – az valami szánalmas hasonlítani akarás. Ha valaki még hisz a nemek egyenlősége című utópiában, nézzen már meg egy női focimeccset. Ahogy a nőifocista felveszi a sportszárat a stopliscipővel, a nőiességét is otthagyja a pálya szélén. Azt most hagyjuk, hogy a játékuk mennyire marad alul a férfiakéhoz képest, én ehhez nem értek ugye, de az egyenlőség problémája rögtön kiütközik, amikor pólót ledobós gólörömben törnének ki. Maradjunk annyiban, hogy nem muszáj mindennek női változatot is csinálni.

Egyszer azért mégis volt rá példa, amikor elért a fociláz. Bár utólag azt gondolom, az kevésbé szólt a fociról, inkább a közösségi élmény volt a meghatározó. A három évvel ezelőtti EB miatt három teljes focimeccset is végignéztem. Se azelőtt, se azóta nem történt ilyen. Együtt vonulni a körúton a győzelem okozta mámoros büszkeségben, mintha mind kint lettünk volna a pályán; királygáboros mackónaciban feszíteni; együtt örülni: a társas identitás, a mi-tudat ilyen szintű jelenlétét azóta sem tapasztaltam. Gondolom ilyen lehetett régen, az Aranycsapat idejében. Én aztán tényleg nem értek a focihoz, félve is teszem fel a kérdést, de mégis mi történt? Talán, ha olyan focistáink lennének, mint akkor, még a hozzám hasonlóan érdeklődők is megtanulnák, mi az a les.

Persze nem arról van szó, hogy távol állna tőlem a sport, épp ellenkezőleg. A gyerekkori kövérséget és a vele járó puhányságot a kamaszkorra elfelejtettem, csak épp a balatoni teniszpályákon. Tudom sznob, meg vádolható is vagyok az egyéni sportolók közösségellenességével, de a kitartásra akkor ez tanított meg. Azóta pedig ott a futás, ami már-már meditáció. Sokkal inkább, mint verseny: mindig is az élvezet hajtott. És bár ez sem csapatsport, de aki futott már párban vagy csoportban az tudja milyen érzés, amikor a közösség segít át egy holtponton. Akár szó szerint, akár átvitt értelemben. Csak hát a foci. Az valahogy soha nem érte el az ingerküszöbömet.

Szóval a foci…

Merül az elem a tévékapcsolóban, ezért a szokásos tizedmásodpercnél tovább időztem az egyik sportcsatornán és pont a Fradi játszott. Ezt csak onnan tudom, hogy rákérdeztem, hogy „De nem a Fradi játszik zöld-fehérben?” –„dddde”- jött a válasz sóhajtással. „Akkor meg mit keres annyi fekete a pályán?” – ezzel persze valami sérelemdobozt nyithattam ki óvatlan, mert hosszabb választ kaptam, mint amennyire érdekelt a probléma. Mielőtt a kedves ellenzéki olvasó automatizmusból a „jelentem” gombra kattintana gyűlöletbeszédért, hangsúlyoznám, hogy nem a bőrszínekkel van problémám. Hanem azzal, hogy ha egyszer annyira megzavarodnék, hogy focit akarjak nézni önszántamból, akkor már nyilván a magyaroknak szurkolnék. De mégis hogy, ha egy magyar-magyar meccsen sem magyarok játszanak?

Persze erre is biztosan van valami szakfutballmagyarázat, de az engem már középsúlyosan hidegen hagy. Szerencsére van másik csatorna a tévén és tartalék elem a fiókban. Meg egy versenytársam, akivel, hogy összesorsolt az élet, az nekem szívás, de az Olvasónak, aki focit jött olvasni, nem; a focihoz értés két pólusa vagyunk ugyanis én meg Bayer Zsolt. Ha eddig nem lett volna világos.

A Foci

Mindig focista akartam lenni.

Gyerekként, kamaszként ontottam a gólokat a Virányos úti általános iskola pályáján (233-as számú Déryné úttörőcsapat vigyázz! Zászlónak tisztelegj!), a Dániel úti lakótelep focipályáján, aztán a Szilágyi gimnázium focipályáján, drága Decker Laci bácsi sípszava mellett.

Jól fociztam. Láttam a pályán, ügyesen cseleztem, éreztem a labdát, és erőset rúgtam, jó technikával. És tudtam futni is.

Focista akartam lenni.

Nem lehetett. Apám nem engedte. Apám az úszást erőltette. Az is ment, Budapesti Spartacus SC., Vécsey Gyuri bácsi, Kiss Laci bácsi, hajnali kelés, edzés, iskola, délután edzés, klóros víz, rémületes monotonitás, minden csempét személyesen ismertem a medence alján, nyári edzőtáborok, hajnalban edzés, negyvenszer 100 méter időre, aztán pihenés, pihenés közben foci a Sportuszoda focipályáján.

Ment az úszás is, a fene egye meg, 200 mellen országos bajnokság, váltóban ezüstérem, apám látni vélte bennem az olimpiai bajnokot, én látni véltem apámban a gonoszt, életem megrontóját, aztán egy reggel odaálltam elé és bejelentettem, hogy nem megyek le többé úszni, akkor sem, ha napközibe adnak.

A napközi valami elképzelhetetlen szörnyűség volt a szemünkben, ahol a tornából felmentettek délután megírják a leckét – érted, a LECKÉT!!!-, de már azt is vállaltam, csak úszni ne kelljen.

Ugyanis –nem tudom, említettem-e már-, én focizni akartam.

Apám azt mondta, focizni csak a bunkók mennek. És muszáj sportolni. És ha annyira szeretek „labdázni” (apám „labdázásnak” nevezte a focit, Uramisten!), akkor menjek vízilabdázni.

És elmentem vízilabdázni.

CSMSK –ez valami csőszerelő vagy csatornázási sportegylet neve volt-, Császár uszoda. Nagyjából ugyanannyit úsztunk, mint amikor úszó voltam, csak utána lehetett hosszakat taposni egy vasszéket tartva a fejünk fölé, aztán meg „labdázni”.

Én ezt nem akartam csinálni.

Én focizni akartam.

Ha egy kicsit közelebb hajoltok, és megígéritek, hogy nem áruljátok el senkinek, akkor azt is elmondom, kinek szurkoltam. Életem titka: a Vasasnak szurkoltam.

Utóbb aztán hallottam mindenfélét, hogy a „Kádár csapata” meg ilyesmi, de akkoriban még, úgy 1969-70 táján, Felső-Budán, a Fészek utcában erről nem esett szó. Viszont a legidősebb fiú az utcában a Vasasnak szurkolt, így aztán mindenki a Vasasnak szurkolt. Szóval valahogy szurkoló lesz belőled, valamiért – családi tradíció, a nagyobbak nyomása, megmagyarázhatatlan szimpátia – lehorgonyzol egy csapat mellett, és aztán ez úgy marad. Az ember nem váltogatja a csapatát.

Nekem a Vasas lett ez a csapat.

1977-ben megnyertük a bajnokságot. Mondom a bajnokcsapat névsorát, ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy a halálos ágyamon is emlékezni fogok rá. Erre, továbbá a Wish You Were Here szövegére, de az egy teljesen más történet. Szóval: Mészáros, Török, Hegedűs, Komjáti, Kántor, Gass, Müller, Zombori, Kovács, Izsó, Várady, edző Illovszky Rudi bácsi, gólkirály Várady Béla, ha jól emlékszem, 5 : 4-re vertük a Dózsát („lila majmok”!) a Népstadionban, akkor még kijárt az ember meccsekre, Fáy utcába is, stadionba is, na igen, no hiszen...

Szurkoltam a Vasasnak, megnyertük ’77-ben a bajnokságot, és meg voltam róla győződve, hogy ha apám nem olyan fafejű, én már ott lennék, kijelölt utódjaként Várady Bélának.

Mondtam is apámnak, hogy egyáltalán nem csak a bunkók fociznak, az Izsó Náci is jogásznak készül, a Mészáros Bubu se bunkó, és egyáltalán.

Mindez hiábavaló volt.

Apámnak másféle rögeszméi voltak a fociról.

Ugyanis a foci mindenképpen rögeszme. Így vagy úgy, de az.

Aztán a magyar focival történt valami. Nyíl, Törő, Détári, ők voltak az utolsó mohikánok, és persze a ’78-as vébé válogatottja, abban négyen is szerepeltek az én bajnokcsapatomból, s bár utolsók lettünk a csoportkörben és kiestünk, de az egész az Argentína elleni első meccsen dőlt el, ahol csaltak a házigazdák javára, azt hiszem, nem akadt ember akkor Magyarországon, aki menedéket vagy egy pohár vizet adott volna a portugál bírónak.

’82-ben még kijutottunk, 10 : 1-re vertük Salvadort, aztán kiestünk. Kint voltunk ’86-ban is, kaptunk egy hatost az oroszoktól (pardon! A Szovjetuniótól), hármat a franciáktól, és jöttünk haza.

Nekem pedig nemzetközi színtéren maradtak a németek és a Bayern München (ezzel a névvel mégis mire számítottak?).

Akkoriban még nem volt sikk a németeknek szurkolni (pardon! NSZK!). Mindig egyedül maradtam a döntőkön, egészen 2018-ig. Nem tudom pontosan, mi lehet az oka ennek, de az 1974-es válogatott névsora így hangzott: Maier, Vogts, Beckenbauer, Schwarcenbeck, Breitner, Bonhof, Hoenes, Overath, Grabowski, Müller, Hölzenbein.

Innen jutottunk el a 2018-as Boateng, Gündogan, Khedira, Özil, Gomez összetételű csapatig, amelyet már illett szeretni, nekik már szabad volt szurkolni, igaz, kiestek a csoportkörben.

Aki figyel az apróságokra, az eddigiekből Európa utolsó ötven évének históriáját is összerakhatja. Mert a foci nem egyszerűen sport. A foci történelem is, és –mondtam már- rögeszme is.

Az én rögeszmém is.

Rögeszmém, hogy még megélem a magyar foci feltámadását. 2016-ban, az EB-n, amikor 3 : 3-at játszottunk a portugálokkal és láttam Ronaldot toporzékolni a kezdőkörben, azt hittem, már meg is éltem. De sajnos nem. Még nem. Még várni kell, és van várni-valóm, bőven. Például arra is várok, hogy a Vasas egyszer újra az első osztályban fog játszani.

Másik rögeszmém, hogy a foci a leggyönyörűbb, legemberségesebb háború, amit az emberiség valaha is feltalált. Abban is biztos vagyok, ha majd ez az amúgy rettenetes, idióta és idegbeteg emberiség egy embertelen háborúban elpusztítja önmagát, a túlélők első dolga az lesz, hogy túléljenek. A második pedig, hogy valamiből összevarrjanak egy labdát, két csoportra oszoljanak, és focizzanak egyet.

És van még egy rögeszmém. Az, hogy focista legyek. Még álmodom erről néha. Itt már nem nagyon fog menni, de kell legyen foci odaát is. A mennyországban azok fociznak, akik szívvel-lélekkel játszottak, a pokolban meg azok, akik a pénzért. Valamelyik csapatba csak bevesznek. Mondom, jól látok a pályán…