Publik Ligája: Bohár vs. Megadja
2019.08.12. 13:45
Hazai pályán, idegenben
Vajon melyik München kedvenc futball csapata? Teszem fel ezt az elsőre költőinek tűnő, idétlenül egyszerű kérdést, hiszen nincs olyan ember, aki ne vágná rá egyből: a Bayern München. Sokáig én is biztos voltam ebben, de elbizonytalanodtam.
Nemrég a Bayern München stadionjában jártam. Itt rendezték meg az egyik legnagyobb német autógyárról elnevezett labdarúgó kupát. A négy csapatos megmérettetésen résztvett a Real Madrid is, alapvetően a spanyol királyi gárdáért utaztam 700 kilométert. A Real az elődöntőben a Tottenhammel játszott, szörnyen. Ki is kaptak Ramosék, én pedig nagyon szomorú voltam.
A bánatom megdöbbenésbe csapott át, amikor a lelátóról elindultam a büfé irányába egy búfelejtő sörért. Ekkor nagyjából 3-400 törökkel találtam szembe magam, akik fanatikusan éneklik a saját csapatuk indulóját. Erről készítettem videót is. Azt eddig nem említettem, hogy a Real Madrid, a Tottenham Hotspur és a Bayern München mellett a kupán résztvevő negyedik csapat a Fenerbache SK volt.
Münchenbe utazásom előtt egyébként teljesen értetlenül néztem a torna programját, főleg azt, hogy az európai nagycsapatok mellé hogyan kerülhet be egy – ugyan nagy múltú, de nem mérvadó – török futball klub, ekkor megértettem, leesett, hogy miért is hívták meg a németek a török csapatot. Úgy terveztem, hogy a Real Madrid mérkőzése után visszatérek a szállodába, de a Fenerbache szurkolók harcosságát elnézve, maradtam.
Bayern München-Fenerbache. A hazai, a “hazai” ellen. Nem vicc, a stadionban körbenézve nagyjából fele-fele arányban voltak Bayern mezes németek és rikító sárga-kék dresszt viselő törökök. Még véletlenül se higgye senki, hogy a Fenerbache Törökországban élő állandóan a csapattal utazó török szurkolói kísérték el az aranylábú ifjakat Münchenbe.
A török focit ismerők jól tudják, hogy elég intentízen szurkoló fanokról van szó, akik meg is mutatták, hogy mit tudnak. Lenyomták a Bayern szimpatizánsokat, sőt amikor a bajor csapatnál volt a labda, ki is fütyülték Mülleréket.
Amikor a Bayern Münchent a saját stadionjában kifütyülik a törökök, az már egy szint. Ez egyébként nem is tetszett a bajoroknak. A meccs után a metrón egy echte Bayern-szurkoló arról mesélt nekem, hogy ilyen gyalázat nem gyakran történik meg velük hazai pályán, de a törököktől mit várunk? – mondta kérdőn.
Az utóbbi években elég sokat jártam Németországban a HírTV-Informátor című műsorát forgatni. Rengetegszer tapasztaltam, hogy az országba érkező idegenek apró hajlamot sem mutatnak arra, hogy beilleszkedjenek. Számtalanszor szembesültem azzal, hogy több éves németországi tartózkodás után sem tudnak a “Guten Tag-nál” többet németül a bevándorlók. Azonban eljutni odáig, hogy a németek kellemetlenül érzik magukat a saját országukban (stadionjukban) az több mint rémisztő. Pedig jelenleg ez a folyamat zajlik. A törökök, afgánok, szírek és még hosszan folytathatnám a sort, nem akarnak németek lenni, ők törökök, afgánok, szírek, stb. akarnak lenni Németországban. Ők, a németekkel ellentétben nem adják fel az identitásukat, sőt sokkal inkább felerősödik bennük távol a szülőföldjüktől. A német életből egyetlen dolgot szeretnének, a gazdagságot vagy egyszerűbben fogalamazva a pénzt. Németország évente 20 milliárd eurót költ bevándorlókra, 12 német adófizető szükséges egy migráns eltartásához. Döbbenetes adatok.
Miközben Németország saját maga leigázását finanszírozza, az idegenek jól érzik magukat, tudják, hogy nyeregben vannak, ha van kedvük kicsit dolgozgatnak, de ha nincs az sem baj, hiszen jön a segély. A bűncselekmények száma folyamatosan növekszik, egy friss felmérés szerint a németek fele már nem érzi magát biztonságban az országban. Mondjuk, ez nem is csoda az olyan eseteket követően, mint ami a frankfurti pályaudvaron történt, amikor egy eritreai migráns egy anyát és a fiát a vonat elé lökte. Az anya meg tudott menekülni, de a 8 éves kisfiú szörnyethalt. A tragédia az egész német közvéleményt sokkolta.
Németország lakosságának már több mint a 25 százaléka bevándorló hátterű. A 80 milliós országban körülbelül 20 millió külföldi él, ebből a legnagyobb közösség a török, akik 3 millióan vannak. Ezek alapján nem is csoda, hogy egy Fenerbache mérkőzés ünnepnek számít a Münchenben élő törököknek és az sem meglepetés, hogy lassan a “müncheniek” körében a török csapat népszerűbb, mint a Bayern.
Még egy kicsit visszatérve a mérkőzésre, ugyan nem kedvelem a Bayern Münchent, de egy dolog megnyugtatott, hiába az állandó török füttykoncert, a Bayern simán 6-1-re verte a Fenerbachét. Ezt a meccset megnyerték a németek, a másikban vesztésre állnak.
Publik Ligája: Jobbágyi vs. Polgári
Jobbágyi Zsófia (Magyar Hírlap) Élményezők Fültanúja voltam a minap egy beszélgetésnek. A diskurzus két harmincas nő között zajlott, természetesen férfiakról, ki-kivel találkozgat, zajlott az esélylatolgatás és a kiszemeltek alapos verbális mustrája. Az egyikük végül kicsit csalódottan felvetette, végül is nem nyom annyit a latba, hogy kiszemeltje magas, helyes, okos, jó munkája van és – vélhetően [...]
Az örök komcsi
A marxoid tanok elhagyása az önmagunk okozta kiskorúságból való kilábalás.
Sokat idézik a haladók Kant azon tételmondatát, hogy „a felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából“. Szépen hangzik, és a felvilágosult haladók a mai napig eszerint járnak el, amikor gyerekeknek nézik azokat, akik nem hajlandóak haladni – vagyis az emberek többségét.
Úgy tűnik azonban, hogy az örök kiskorúságot a kommunista hitvallás, a marxizmus, és ezek közeli rokonságában leledző elképzelések garmadája jelentik.
És ha valaki meg akar győződni a végtelenített Kölyökidő meglétéről, időnként vessen egy pillantást a kommunista üzenőfalra. Ilyenkor érti meg az ember, hogy a szülei miért hánytak epét a dialektikus és történelmi materializmus kurzusoktól. Ilyen mennyiségű valóságidegen szófosásban ugyanis talán csak a keleti ezoterikus hablaty-import tudja felvenni a versenyt a marxizmus különféle ágazataival. Igaz, a valóságidegen szófosás koronázott királya az egyházalapító maga, így nincsenek meglepetések. Meg is emlékeznek róla európai gondolattalan bürokraták és germán békepapok, akik szintén szívesen lubickolnak a valóságidegenség óceánjában.
Olyanokat mondanak a komcsik, hogy a liberális jogegyenlőség nem elegendő, maximum félsiker, hiszen a cél a materiális egyenlőség, „tehát az erőforrásokhoz, a termelőeszközökhöz és az autonóm élet megszervezéséhez szükséges tudásokhoz való – legalábbis egyenlőbb – hozzáférés, arányosabb elosztás“ elve. Istenem, ha annak idején dédnagyapámnak és nagyapámnak ezt ilyen szabatosan fogalmazza meg az Egyenlőség-és Igazságosság-ügyi megbízott, és nem a „kell a cipőd, a ruhád, a házad, a földed, a lovad, a vödröd, köcsög“ felkiáltással fogalmazza meg a nyilvánvalóan teljesen jogos igazságossági követelését, bizonyára meghatódnak. A hétköznapi beszédben ezt az aktust rablásnak vagy lopásnak minősítenénk, ám ezért vannak segítségünkre a marxisták, akik elmondják, hogy ilyesmiről szó sincs, pusztán a „materiális egyenlőség“ felé vezető lépésről, melynek révén megvalósul az „erőforrásokhoz, termelőeszközökhöz és az autonóm élet megszervezéséhez szükséges tudásokhoz való, legalábbis egyenlőbb hozzáférés“. Így tényleg szebben hangzik. Akkor is segítségünkre sietnek, ha az általuk „objektívnek“ ítélt (és ki tudná náluk jobban eldönteni?) osztályhelyzet alapján egy bérmunkás-proletár reakciós nézeteket vall: ebben az esetben a szerencsétlen delikvens hamis tudattal rendelkezik. Magától sajnos nem jönne rá, ezért kellenek a marxisták.
A komcsik szokása a lokálisan és globálisan fellelhető egyenlőtlenségek szajkózása, mintha önmagában az „egyenlőtlenség“ bármit is mondana valaminek a helyességéről vagy helytelenségéről. A marxista, komcsi, egyenlősítő balos egyetlen valódi mozgatórugója az irigység, bármilyen szómágiát habar is köré. Mivel látja a szemével, hogy vannak nála gazdagabbak, erősebbek, okosabbak, szebbek, akiknek nagy házuk, nagy autójuk, nagy nőjük van, gondolja, ezek neki is alanyi jogon járnak. És mivel a kétségtelenül kíméletlen köznapi harcmezőn ezeket a maga erejéből nem tudja megszerezni magának, ezért kettéfűrészelné a házat, autót, nőt, hogy a fele az övé legyen. Végül is, így is elég nagy marad a burzsujnak, nem?
Kezdjük a józan ész egyszeregy-gyakorlatával (manapság ezt nevezik „jobboldaliságnak“, mit tegyünk, így alakult): gyakorlatilag már születésünk pillanatában sem vagyunk egyenlőek, és később ez az egyenlőtlenség még markánsabb lesz. Egyszerűen nem lehet mindenkiből sikeres súlyemelő, bankár, politikus vagy bármi más. Ezek a képességek vagy tálentumok meglehetősen nagy szórással vannak elosztva. Más kérdés, hogy szorgalommal és kemény munkával be lehet hozni a lemaradást, vagy valamennyit belőle – ám sajnos a szorgalommal és a munkával szemben a különféle marxizmusok küldetésüknek tekintik a leszámolást, így ez az opció kiesik.
Folytathatjuk az élet tragikusabb tanulságával: bizony előfordul, hogy nem tehetség, képesség, vagy kemény munka van a siker mögött. Léteznek egyszerűen szerencsés emberek, akik korlátozott képességeik ellenére is sikeresek lesznek – míg sokan, akik jobb képességekkel vannak megáldva, ilyen-olyan okokból, sosem érik utol őket. És lesznek mindig olyanok is, akik a szigorúan meritokratikus elvek alapján sohasem érhetnének el sikert, mégis elérik. Ahogy olyanok is mindig lesznek, akik mindenféle normát és erkölcsöt letaposva jutnak el valameddig. A sor a végtelenségig folytatható. Vannak, akik „jogalap nélkül“ sikeresek. (Aki nem bírja a rockbulit, az ne menjen rockbuliba, szokta mondani a bölcs tábori Rabbi.)
A szabadság ára a tökéletlenség, az „igazságtalanság“ és az egyenlőtlenség. Ezeknek a mértékéről legitim vita folytatható, de a „mindenkinek minden ugyanúgy jár“ nem értelmes álláspont. Ha valamelyest szabadok vagyunk, az egyenlőtlenséghez vezet – mindig lesznek, akik kiemelkednek, és lesznek, akik alulmaradnak, ilyen-olyan okokból, melyekből nem mindegyiket ítéljük „legitimnek“.
Az élet harc. Ám a marxisták (tényleg mindegy, éppen melyik az ortodoxia és melyik a többi felekezet) a valóság ellen harcolnak. Az élet ugyanis igazságtalan. Nem hogy egyenlően nem osztogat, de még igazságosan sem (figyelem, a kettő egyáltalán nem ugyanaz, ez megint külön kitérőt igényel, ha marxistával beszélgetünk). Az ilyen igazságtalanságok ellen a kölykök hisztériáznak, hiszen még ha konkrét esetekben tévednek is, igazságérzettel mindenképpen beoltotta őket a Mindenható.
Csakhogy a kölyök felnő, és megtanulja feldolgozni az élet e tragikus és fájdalmas tényét. Küzd, dolgozik, törekszik, de nem irigyli el a szomszéd nagy házát, nagy autóját, nagy nőjét, képes megbékélni a helyzetével. Ez teszi felnőtt emberré, szemben a hisztis kölyökkel.
És mi a történet legnagyobb iróniája?
Nos, a marxisták szerint a vallás a „népek ópiuma“, mert mesékkel eteti a népeket. Érdekes módon a keresztények tisztában vannak vele, hogy tökéletlen és igazságtalan az élet, és arra inti a népeket, hogy ezt türelemmel viseljék, fogadják el, és ne irigyeljék el a nagy házat, autót, nőt. Evilági megváltás nem lehetséges, a civitas terrena nem az isten igazságosság kiteljesedésének helyszíne.
A marxisták szerint ez a mese, ez az ópium.
Ehhez képest szerintük ez osztályérdek-vezérelt altatás, és igenis irigyeljük el a szomszéd (nagy) tehenét is, mert mindenki lehet olimpiai bajnok birkózó, aki nappal halászik, éjjel meg filozófiai kritikát gyakorol, vagy hogy a fenébe is szól a marxista fáma. Elhiszik, hogy ha Bill Gates vagyonát szétosztanák a föld szegényei között, azzal beljebb lenne mindenki. Úgy gondolják, hogy a tökéletlenség és „igazságtalanság“ (egyenlőtlenség) felszámolható.
A keresztény a felnőtt, aki tisztában van a realitással. A marxista a hisztis kölyök, aki lázad a valóság ellen. Nem a vallás a népek ópiuma, hanem a marxizmus és közeli rokonsága. Az az ópium, amelyik elhiteti az emberekkel, hogy neki is lehet mindenből ugyanannyi, mint mindenki másnak, és ezért még különösebben erőlködnie sem kell.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy a nyugati egyetemeken a kulturális marxizmus örök kiskamaszokat gyárt a hallgatókból. Ha az ember valóban ki akarja rángatni magát a maga okozta kiskorúságából, akkor a legegyszerűbb, ha a marxizmussal és testvéreivel szakít.
És még valami.
Nem adunk a hisztis kölyöknek hatalmat, mert zsarnokoskodni fog. Az általa vágyott „egyenlőség“ (tehát irigysége) érdekében ugyanis el fog venni másoktól lovat, földet, házat, hogy csinos szocialista bútorokkal díszítse a SZOT-üdülőjét. Az egyenlősítés ellenségeivel pedig szépen feltölti a meszesgödröket, ahogy mindig is tette.
A hisztis kölyöknek ugyanis hiába magyarázza a felnőtt, hogy ne játsszon a tűzzel, mert megégeti magát. Néhányszor még biztosan megismétli a mutatványt.
Szavazzatok, hogy ki jusson tovább a második fordulóba. Szavazni holnap, azaz kedd 13:45-ig lehet.