Hollywood

Vékony, középtermetű nő támaszkodik az Andrássy út egyik kerítésének kőpárkányán, a kezében barna papír kávéspohár, nézi az elsuhanó autókat. A szervizút mentén végig fehér lakókocsik sorakoznak, közöttük kábelek futnak, be az épületbe. Budapest délutáni forgatagában a nőre nem figyelne senki, ha nem ismerné fel hollywoodi filmek tucatjaiból: Angelina Jolie vár a következő jelenetre. De felismerik, és akik ott látják, azoknak a puszta jelenléte is rendkívülivé teszi a napot. Képzeld, láttam Angelina Jolie-t, ott támaszkodott a kerítésnél. Nem mondod? De, de, a saját szememmel láttam.

Hiszen ő a száz év óta szakadatlanul termelődő nagy hollywoodi mesefolyam egyik tündére és boszorkánya. Személyében csupán egy a sok milliárdból, szerepei szerint viszont sok milliárdunk közös mesealakja. Régen minden nép saját mesét költött magának, most már Hollywood szállítja a közös mesét a közös hősökkel az egész világ számára.

Minden, ami Amerikában nagyszerű, és minden, ami rettenetes, benne van ebben az egy szóban: Hollywood. A nagyszerűsége, gazdagsága, alkotó ereje, önimádata, világhódító ambíciója, szellemi nagysága és sivársága, a pénzimádata, felszínessége, gátlástalan manipulálása, minden. Amerikában sokan azt hiszik, hogy a fegyvereik hódították meg a világot, pedig erről szó sincs. Még a világ egyik legszegényebb, legsivárabb, legnyomorultabb országát, Afganisztánt sem tudták a fegyvereikkel legyőzni – akkor hogyan tudnák az erőseket és elszántakat? A filmjeikkel, a hollywoodi káprázatgyár produkcióival hódították meg a világot, ezért isszuk a cukros üdítőiket, ezért esszük a lehetetlen gyorsételeiket, ezért hordjuk a ruháikat, és ezért azok a csodált mesehőseink, akiket ott sztárrá emelnek.

Pedig Hollywood nem kitalál, utat tör, világot formál, hanem összegyűjti a tehetséges embereket (mennyi magyart közöttük!), és velük lohol a siker és a pénz után, igaz, azt zseniálisan teszi. Kezdetben Amerika önmagát szórakoztatta és ünnepelte, százával készültek a westernek, aztán a nagy háborús filmek, még mindig azért, hogy Amerika ünnepelhesse magát. Volt idő, amikor a szemkápráztató mesék hozták a sikert, hát készültek sok millió dolláros, monumentális történelmi tablók és olyan felnőttmesék, amelyek egy másik, szebb világba repítettek el. Aztán mindenféle európai, sőt kelet-európai rendezők bukkantak fel a filmgyárakban, és szabadságfilmeket csináltak, de ezek is lefutottak, más mesék hozták a pénzt, minél több izgalom, minél több robbanás, minél több brutalitás, de azért a nagy mesék is persze, csak most már digitális mesevilág, egyre lenyűgözőbb utazások a képzelet végtelenje felé.

Hollywoodban mindig győz Amerika. Hol egyedül, hol a népek összefogását vezetve, egy ideig a gonosz oroszok ellen, aztán az oroszokkal együttműködve, majd megint ellenük, ahogy az amerikai politika éppen fordul, a hősök harcolnak az arab barátokkal, aztán a gonosz arabok ellen, majd megint velük, most éppen észak-koreai ügynökök hatolnak be a Fehér Házba, de a hős amerikai tengerészgyalogos legyőzi őket, még ha a hülye, irigy honfitársai megnehezítik is a dolgát.

Hollywood persze píszí, hagyománya van ennek is, már a harmincas években működött a Produkciószabályozó Igazgatóság (Production Code Administration) nevű cenzúrahivatal, amelynek előzetesen jóvá kellett hagynia az összes forgatókönyveket. Ma már nincs ilyen igazgatóság, mindenki a fejében hordja a maga cenzorát, pontosan adagolt arányban láthatók a filmeken mindenféle kisebbségek, lehetőleg előnyös, vagy legalább közömbös beállításban, kisebbségi nem lehet rosszfiú, az a fehér férfiaknak van fenntartva. Hollywood vaskos előítéletekkel harcol az előítéletekkel is, sokszor úgy, hogy észre sem veszi. Ha például német gyártmányú autó hangsúlyosan megjelenik egy filmben, az vagy gonosz, vagy közömbös szereplőé, pozitív hős sosem vezet ilyet – a német a hollywoodi tudattalanban a náci egyik szinonimája, az pedig maga a gonosz archetípusa.

Régen mindent Hollywoodban forgattak, bent a nagy hodály stúdiókban és kint a díszletvárosokban. Ma már erre nincsen szükség, forgatnak bárhol, ahol olcsóbban tehetik, Új-Zélandon, Afrikában, Etyeken, egy orosz bank monumentális főbejárata most éppen a budapesti Murányi utcában látható, bárki megnézheti, ha arra jár. Ettől még Hollywood ugyanaz, a döntések ott születnek, és a hírességek ott forognak a Hollywood Boulevardon.

Hollywood szállítja a világ nagyobb felének a közös élményt. Ha megszólal az ismert dallam, Kanadától Dél-Afrikán át Japánig mindenki a Titanicot látja maga előtt, a dán diák a portugál villanyszerelővel, ha összefutnak, megvitathatja, jó film-e a Volt egyszer egy Hollywood. Sokáig voltak nagy európai filmek is, de ma már, ha egy európai film nagy akar lenni, el kell mennie Hollywoodba az Oscar-gálára, és ott kell igazolást szereznie arról, hogy tényleg nagy. Vannak aztán indiai filmek meg kínaiak, de azokat csak az indiaiak meg a kínaiak nézik, igaz, ők külön-külön is sokkal többen vannak, mint az USA és Európa lakói együtt, mégsem nevezzük őket a világnak. Vannak végül brazil filmek, azokat a ráérő emberek nézik délután a tévében, de ők nem tudják egyetlen szereplőről sem, hogy kicsoda, sem pedig azt, hogy mi történt az előző adásban. Legvégül pedig vannak úgynevezett egzotikus filmek egzotikus népektől, azokat filmfesztiválokon vetítik, és díjakat adnak nekik.

Válságok során átvergődve Hollywood ma erősebb és hatalmasabb, mint valaha, több pénz forog és még híresebbek a sztárok. De semmi nem tart örökké, Hollywood sem tart örökké. Hogy mi jön utána, azt senki meg nem mondja, de ha eljön ez az idő, tudni fogjuk, hogy a világ alapjaiban megváltozott.

A Mount Lee csúcsán közel 100 éve áll egy felirat, amelyet a Los Angeles Times kiadójának, Harry Chandlernek köszönhetünk. A jó üzleti vénával megáldott Chandler ki akarta használni a filmipar növekedése miatti ingatlanár-emelkedést a területen, így reklámként a dombok tetejére elhelyezett egy feliratot, amely büszkén hirdette Hollywoodlandet.

Sajnos a világválság Chandler ingatlanbizniszét sem kímélte, csődbe ment. Ez azt jelentette, hogy később senki sem viselte gondját a feliratnak, így aztán a „H” betű szép lassacskán megadta magát és végigszánkázott a poros hegyoldalon, majd a mélyben kötött ki. A városvezetés nem akart szenvedni a felújítással, 1949-ben inkább ledózerolta volna a jelképet. Azonban ezt a környéken lakók nem hagyták: heves tiltakozások törtek ki. A városvezetésre egyre nagyobb nyomás helyeződött. Végül csak a landet távolították el, a többit pedig felújították. Megszületett Hollywood.

Aztán később a harmadik O is a mélybe vetette magát, a második L betűt pedig felgyújtották, de többször esett huligánok áldozatává a felirat.

Azóta acéllábazatát megerősítették, és bizonyos időközönként lefestik a betűket, szóval folyamatosan gondozzák őket. Az emberek annyira magukénak tekintik a szimbólumot, hogy egy nagy méretű összefogásnak köszönhetően a Hollywood jelképe körüli földet védetté nyilvánították, azaz nem épülhetnek köré lakások.

Néhány betű. Mégis mennyi mindent mond. Egy életérzés. Az emberek harcolnak érte foggal-körömmel, ha kell, akkor milliárdokat gyűjtenek össze a felújítási költségekre. Pedig mennyi minden másra lehetne költeni azt a pénzt. Azonban ez a rideg acélszerkezet egy meghatározó szimbólummá vált. Mi pedig ragaszkodunk a szimbólumainkhoz, hiszen azok segítségével kifejezhetjük magunkat. Legyen az egy kereszt, egy burka, egy pipa, egy zászló, vagy egy áruház fülbemászó reklámja, mind-mind elárul valamit. Mi jut eszedbe az almáról? Az Apple? Vagy inkább Isaac Newton? Esetleg Hófehérke? Talán Ádám és Éva? Netán csak az egészség?

Egy szimbólum képes összehozni és összetartani egy közösséget, miközben megosztja a társadalmat. Ameddig az iszlám egyik jelképe, a burka összekovácsolja a muszlim nőket, addig világszerte parázs viták folynak a viseléséről. Hollywood is ilyen. Valakinek a csillogás, a pompa szimbóluma, míg mások a romlást, a züllöttséget látják benne. Kreált szimbólumainak fogságában élünk, készek vagyunk akár meghalni is értük, de ettől működik a világunk. Mindenki tudja, mindenki érti.

Rólad mit mesélnek?