Napjaink banánköztársaságai

United Fruit Company.

Kevesen tudják, hogy a banánköztársaság kifejezést ennek a hírhedt cégnek köszönhetjük.

Napjainkban már minden olyan anyagilag kiszolgáltatott országot banánköztársaságnak hívnak, ahol a nép helyett egy nagyvállalat és/vagy egy idegen hatalom választja, választatja meg a kormányt, és ügyes bábjátékosként dönt lényegében minden fontos kérdésről.

De nem volt ez mindig így.

A 19. század végén a távoli és vadregényes Dél-Amerika akkoriban egyetlen eladható exportterméke a banán volt. Ami számos hitelesnek tekinthető beszámoló alapján roppant finom gyümölcs, azonban lévén, hogy a banánfák csak ezen a messzi földön teremnek meg, a távolság miatt meglehetősen kevés helyre tudták eljuttatni, mintegy kulináris élvezetekhez juttatni az avatatlanok népes táborát.

Az amerikai mamutkonszern vitathatatlan éleslátásról tanúbizonyságot téve ezért úgy határozott, megpróbálja megoldani a távolságból fakadó szállítási problémákat. Meg is vetette a lábát a kontinensen, és miután az amerikai nép fiaiból álló igazgatótanács különböző, majd mindenki által ismert történelmi okok miatt már rendelkezett némi tapasztalattal a gyarmatosítás tekintetében, gond nélkül és igen gyorsan meg is állapodott az őslakosokkal, akik boldog mosollyal a szájuk szélén, kitörő lelkesedéssel adták át országuk szuverenitását és a városházaik kulcsait a szállítmányozásban és gyarmatosításban egyaránt jártas United Fruit Company képviselőinek.

Zárójel: azóta Dél-Amerika már rendelkezik egy sokkal keresettebb és piacképesebb exporttermékkel. Olcsóbb, mint a banán, viszont grammját 15 és 30 ezer forint között lehet értékesíteni, amely olyan haszonkulcs, amelyről az egykori amerikai óriásvállalat nem is álmodhatott. Columbia, Bolívia és Peru tehát átállt egy másik portéka forgalmazására, köszönhetően a híres növénynemesítőnek, csempésznek, tömeggyilkosnak és innovátornak, bizonyos Pablo Escobarnak. Persze itt is felmerülhet valamiféle függőségi viszony, na de valamit valamiért.

Zárójel bezárva.

A UFC az iszonyatos extraprofitnak köszönhetően minden helyi politikust mellényzsebből tudott megvásárolni, amit a megvesztegetettek túlnyomó többsége lelkesen és különösebb ellenkezés nélkül fogadott. Aki meg nem, az nagy durcásan tette ugyanezt.

No, de ki tudna ellenállni egy hatalmas jachtnak, és egy bőröndnyi amerikai dollárnak? Ráadásul a cég – ugyan kizárólag a banán szállításához – utakat, infrastruktúrát, növénynemesítéshez szükséges laboratóriumokat is létesített. Így aztán az addig dögszagot árasztó gazdaság még úgy is kellemes illatú szárnyalásba kezdett, hogy az őstermelők haszna nagyrészt az amerikai nagyvállalatnál landolt. Mely összegnek csak egy egészen pici részét kellett visszaforgatni a helyi bizniszbe. Például kenőpénz formájában.

A függőségi viszony így hosszú évtizedekig fennmaradhatott, mert az addig a rajtuk rohadt, eladhatatlan banán súlya alatt nyomorgó lakosság elkezdett egy picivel jobban élni, így mindig azokat a politikusokat választották meg, akiknek az életük javulását köszönhették, és akik eladták az országukat a gyarmatosítóknak. Hát így lettek a dél-amerikai országokból banánköztársaságok.

És hajszálpontosan ilyen gyarmatosító törekvéseket tapasztalhatunk napjainkban is. A Facebook, a Google, a YouTube, a Coca-Cola, az HBO is amerikai nagyvállalatként szól, szólna bele a helyi politikába. Saját gyarmatként kezelik azokat az országokat, ahol óriási profitra szert téve rongyosra keresték magukat, ahova betették a krokodilbőr cipőbe bújtatott lábaikat. A különbség pusztán annyi, hogy már nem elégednek meg az anyagi haszon megszerzésével.

Mindent akarnak. A lelkeket is.

Ideológiai hadviselést folytatnak. Olyan világot, olyan törvényeket akarnak „gyarmataikra” kényszeríteni, kizsarolni, amit helyesnek, amit progresszívnak/haladónak gondolnak. A Facebook bevándorláspárti cenzorai tűzzel-vassal irtják az eretnek, bevándorláskritikus posztokat. Cenzúráznak minden oldalt, minden olyan bejegyzést, ami nem többdiplomás aleppói és damaszkuszi menekülteknek hazudja a Közel-Keletről érkezett, nagyrészt iskolázatlan afgán, és bangladesi honfoglalókat, szerencselovagokat.

A YouTube is szemrebbenés nélkül szedegeti le azokat a jobboldali vloggereket, akik nem a liberálisok hazug álomvilágának megfelelő narratívát visszhangozzák. A Coca-Cola a melegházasság mellett érvelve az alaptörvényt támadja, az HBO saját gyártású sorozatai pedig egy végtelenített érzékenyítő sagára emlékeztetnek, melyekben hemzsegnek a boldog, gyereket nevelő meleg párok, a transzneműek, a fekete és a mexikói szereplők pedig mindig pozitív karakterként jelennek meg a történetmesélésben.

De a végtelenségig folytathatnám a sort, hogyan próbálnak a 21. század United Fruit Companyjai napjainkban – többek között Magyarországból is – dél-amerikai banánköztársaságot, gyarmatot csinálni. Ahol olyan törvények parancsolnának, amelyeket ők, és nem a kormányokat megválasztó nép szeretne.

Van egy rossz hírem nekik. Magyarország gazdasága remek állapotban van, Magyarország nincs kiszolgáltatott állapotban.

Magyarország nem lesz gyarmat.

Magyarország nem lesz banánköztársaság.

FK.

Adott egy tehetséges fiatal, akinek egy remek ötlete támad, amit meg is valósít. Kezdetben még ő se gondolta, hogy ekkora biznisz lesz belőle. De bejött neki az élet, a piacon szinte kizárólagos egyeduralkodóvá vált a cége. Akkora óriássá nőtte ki magát, hogy választásokat befolyásol, kormányokat buktat, sőt akár egy egész országot is romba dönthetne gazdasági erejének köszönhetően, miközben remekül lobbizik az amerikai kormányzatnál. Persze igyekszik a szebbik arcát mutatni, saját erejét elbagatellizálni, és mézes-mázos szöveggel eladni mindenkinek, hogy ők az emberekért vannak, egy szebb és élhetőbb jövőért küzdenek. A pénzhez és a hatalomhoz semmi közük, az csak sajnos ennek a velejárója, felelősséget nem tudnak vállalni érte, bocsi.

Minor Keith a nagybátyja, Henry Meiggs projektjében már a kezdetektől segédkezett. Vasútvonalat építettek Costa Rica fővárosa, San José és a Karib-tenger partjainál elterülő Limón között. Miután Meiggs meghalt 1877-ben, Keith átvette nagybátyja cégénél az irányítást. Döcögve haladtak a munkálatok, sok probléma merült fel, de végül 1890-re sikerült befejezniük a vasútvonalat, ami aztán egyébként nem bizonyult valami jövedelmezőnek. Pech, az élet egyszer elvesz, aztán jobb esetben ad is. Keithnek adott, sokat. Szerencséjére már 1873-ben elkezdett foglalkozni banántermesztéssel, hogy olcsó élelemmel tudja ellátni a munkásait. A Brooklynból érkezett fiatal amerikai kezdetben néhány banánfát ültetett a Costa Rica-i vasútvonal közelében. Közben teltek-múltak az évek, és hipp-hopp az emberek azon kapták magukat, hogy Keith cége, a United Fruit egyeduralkodóvá vált, a banánpiac 90 százalékát birtokolja. Ameddig az 1870-es években az embereknek szinte fogalmuk sem volt arról, hogy mi az a banán, az amerikai üzletember húzásának köszönhetően manapság a rizs, a búza és a tej után a negyedik legfontosabb élelmiszernek számít a világon.

Hogy sikerült mindezt véghez vinni? Tulajdonképpen a nagytőke felzabálta a felkészületlen régió piacait. Aztán addig növekedtek, ameddig a hatalmuk csúcsán már nagyobb befolyással bírtak, mint a legtöbb korabeli nemzetállam. A profitmaximalizálás érdekében semmitől sem riadtak vissza Latin-Amerikában, miközben a célországokban – főként Európában és az USA-ban – úgy adták el magukat, mint jó szándékú, emberséges, a közösséget támogató multi. Eközben piszkos gazdasági trükköket vetettek be, a csalástól és a vesztegetéstől sem riadtak vissza. Számos ország az amerikai mamutkonszern függőségébe került, mivel exportképes termékeik 90 százalékát a banán tette ki, az értékesítésről pedig a United Fruit gondoskodott, szóval az érintett országok nemzetgazdasága a cég kezében volt. Nem csoda, hogy a helyi politikára is nagy befolyással bírtak. A politikusoknak ezzel párhuzamosan beszűkült a mozgásterük. A köztársasági berendezkedési forma csak a látszat volt. Beköszöntött a politikai instabilitás, a kormányok, pártok, diktátorok jöttek-mentek, válságok, puccsok, forradalmak váltották egymást. Megszülettek a banánköztársaságok. Persze a sok negatívum mellett voltak érdemei is a United Fruitnak, fejlesztették az infrastruktúrát, ami a marketinganyag szerint az életminőséget hivatott javítani, valamint munkahelyeket teremtett. Na, de a lényeg, hogy egy szűk gazdasági elitnek sikerült a kezébe vennie az irányítást az országok felett.

Egy másik tehetséges fiatal amerikai férfinak is sikerült egy olyan multinacionális vállalatot létrehoznia, amelynek nincs vetélytársa a piacon. Mark Zuckerberg Facebookja példa nélküli. A modern United Fruit Company. Adatkezelési és lejáratási botrányok mellett választásokat befolyásol, tüntetéseket „szervez”, vélemény(vezér)eket emel ki és nyom el az algoritmusai által. Egyébként az arab tavaszt is a Facebooknak tulajdonítják.

De nem csak a politikában és saját iparágában, az IT-ben tör előre. Kimondva vagy kimondatlanul, de uralja az egész gazdaságot. Vállalatok élete múlhat rajta, de ha eleget perkálsz, akkor Zuckerberg a hüvelykujját felfelé fordítja. Persze mindezt rózsaszín köntösbe tekerve adják elő: mi csak jót akarunk, a felhasználókon múlik, mire használják a közösségi oldalt, majd széttárják a kezüket, ha valami balul sül el és kiderül. Most fejlesztik a saját kriptovalutájukat, amivel kapcsolatosan már eddig is számos aggály merült fel. És a Facebook még mondhatni gyerekcipőben jár. Mire lesz képes? Jönnek a Facebook-köztársaságok?