Gyurcsány

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, túl az üveghegyeken, élt egy kicsiny madárka. Miféle volt, nem lényeges, talán maga sem tudta. Apja gödénynek vallotta magát, hát, ő is egész életében szomjazott az elismerésre, a sikerre. Repülni akart, egyre magasabbra, hogy szürke veréb anyját és az erdő szélét, ahol felcseperedett, minél gyorsabban elfelejtse. Eltanulta a kakukkoktól, hogyan kell más fészkét elfoglalni, keringett egy darabig, megkereste párját, a karvalylányt, és egy nap közös erővel meg is találták a saját fészküket. Cseppet sem bántotta, hogy a szelíd galambnak, aki építette, benne lakott, akkorra már hűlt helye volt.

Tollasodott a mi törekvő kis madarunk, a karvalyok a hóna alá nyúltak, együtt hasítottak a kék égen. Odalent a kis erdőben, ahol kitört a madárháború, a kerecsenek éppen vesztésre álltak. Nosza, a mi madarunkat a karvalyok megtették madárkirálynak, pedig apró volt a szentem, mint a tökmag, mégis elhitte, hogy ő, éppen ő, a gödény és a veréb csemetéje kell a madárnemzetnek. Egy napon, amikor a hűs forrásból a kelleténél kicsit többet ivott, szokatlan őszinteséggel fakadt ki a madárgyűlésen. A szavak ezúttal nem a csőrén, hanem a kloákáján keresztül áradtak ki a megszeppent karvalynépre. Majd kitört a madárharc, amit ő sűrű lombok árnyékából nézett végig, egyre csak kacagott az egymás tollát tépő hímeken és tojókon, és nagyon, nagyon erősnek érezte magát.

És akkor egyszerre, ki tudja, honnan, egy apró vércsöpp hullott a tollazatára.

Először nem törődött vele. Igyekezett úgy tenni, mintha nem lenne ott. Csakhogy azt a vércseppet mindenki látta. És nemcsak a madarak, de az erdő minden lakója. Amikor a medvékkel tárgyalt, amikor a halakkal alkudozott, amikor barátjával és szövetségesével, a görénnyel egyezkedett, a vérfolt egyre csak virított rajta. Ott volt nagy családi ünnepeken, amikor a fiókákkal játszottak, és akkor, amikor aludni tért csinos fészkében. És ott vöröslött, éktelenkedett akkor is, amikor a folyóparton tollászkodott, és hiába sikáltatta magát a mosómedvével, a folt csak nem akart onnan eltűnni.

Egy szép napon királysága véget ért. Búslakodott, szomorkodott az erdőben, de elhatározta, hogy nem adja könnyen magát. Éppen maradék híveinek prédikált arról, hogy mindenki igénye és szükségletei szerint egyen kukacokat és magokat, amikor egy kis karvalyfióka felkacagott:

– Olyan a bácsi, akár a paradicsommadár!

Végignézett magán, és valósággal megdermedt a félelemtől. A kis vércsepp már teljesen elterjedt a tollazatán, minden vörösben úszott. A beszédnek vége szakadt, otthon, a rabolt fészekben pedig összeült a családi kupaktanács. Tenni kellett valamit, ilyen vörösen, ilyen véresen mégsem lehetett mutatkozni. De hiába a híres karvalyész, semmit sem tudtak kisütni. Végül elhívták a bölcs baglyot, akit az egész erdőben tiszteltek megfontolt, jó tanácsaiért.

A bölcs bagoly felvette okuláréját, és tűnődve vizsgálgatta a terjedő vérfoltot, amely addigra már teljesen beborította madarunkat. Még a madárhatározót is felütötte, hosszasan vizsgálgatta, aztán szelíden csak ennyit szólt:

– A vér rajtad marad. Onnan semmilyen erő el nem mozdíthatja. Nem pusztán rád száradt, de a lényed részévé vált. Építhetsz új pártot, mutatkozhatsz híveid előtt derűsen, szomorúan, mindegy. Véres leszel egész életedben. A bűn, amelyet elkövettél, és amelyről az erdőben mindenki tud, megnyomorít. Lehet, hogy szép a fészked, lehet, hogy a karvalyok befogadtak, és valamennyi hatalmad is lehet, de véged van.
Madarunk éktelen haragra gerjedt. Valamit mondott volna a modern madárságról, de a bölcs bagoly csőrére forrasztotta a szót:

– Hallgass, te nagyravágyó szerencsétlen! Hát, nem látod, mit tettél? A vért, a más vérét örökíted tovább, a vért, amely utódaidra száll! Még mindig nem érted? Bűn nem marad büntetlen! Az örök élet, amelyben persze gőgösségedben nem hiszel, minden teremtményt megillet az erdőben, de te összevérezted magad. Nincs menekvés, nincs segítség. Vagy az erdő lakói végeznek veled, vagy magadat teszed el láb alól, mint hallom, egyre többet vedelsz, mint az a szerencsétlen apád. De az is igaz, hogy a sorsunkon bármikor változtathatunk, csak rajtunk áll a történet vége. Ha tehát megigazulásra vágysz, most azonnal add át a fészkedet a jogos tulajdonosának, kincseidet oszd szét a szegény madarak között, mindenkitől kérj bocsánatot, majd vonulj vissza a közélettől. Így, csakis így moshatod le magadról a szégyent.

A vörösbe borult madár szomorúan lehajtotta a fejét. Bölcs baglyunk pedig szelíd mosollyal csak ennyit mondott:
– Sejtettem, hogy képtelen vagy rá. Hiába lettél valaki, elveszítetted magadat. Viseld hát szégyenedet, vörös madár! Többet ne keressetek, elszállok napkelet felé, mert a kerecsenek már gyülekeznek. Megdöntik gonosz birodalmatokat, megtépik tollaitokat, és elűzik a rabló karvalynemzetséget erről a tájról!

Azzal huss, elrepült, hogy ő is csatlakozzon a büszke sólymok koalíciójához.

Ha a gödénybe oltott verébfire nem hull a vércsepp, ha nem lesz belőle vörös madár, és alázattal bevallja tetteit, talán az én mesém is tovább tartott volna. Így viszont itt a vége, gyerekek. Tanuljatok, okosodjatok, és nagyon vigyázzatok, hogy mindig makulátlanul, tisztán, patyolatfehér lélekkel hajtsátok álomra fejeteket. Különben úgy jártok, mint a vörös madár, aki elveszítette a lelkét éktelen gonoszságában.
Itt a vége, fuss el véle!

Remélem, hamar!

Október 23-án egy hozzám igen közel álló hölgyismerősömmel történt az eset. Kedves barátom a munkaszüneti nap alkalmából hosszú sétára indult a városban, mielőtt a Fidesz ünnepi rendezvényére ért volna. Útja a Deák téri metróállomástól az Astoria felé vezetett, jobb híján gyalog, hiszen a megemlékezések miatt ezen a szakaszon nem közlekedtek a járművek. Ahogy az aluljáróból kiért és körülnézett, azt látta, hogy tőle viszonylag távol, nagyjából az Andrássy út magasságában tíz-tizenöt lovasrendőr és legalább kétszer-háromszor ennyi rohamosztagos sorfalat áll egy néhány ezer fős tömeg előtt, akik a Kossuth tér felé mentek volna, ha nem állják el az útjukat. Mivel a jelenet statikusnak tűnt, kedves barátom gyalog az Astoria felé indult, ahonnan eközben egy igen jelentős, ám békés tömeg tele idősekkel, gyerekekkel, családokkal hazafelé vette az irányt, a Fidesz ünnepi rendezvényének vége felé. Mielőtt folytatnám a történetet, nem árt tudni, hölgyismerősöm nagyjából százhatvanöt centiméter magas és körülbelül ötvenöt kilogramm, tehát nem egy hegyomlás.
Szóval sétált az Astoria felé, vele szemben pedig egy sokezres tömeg kezdett békésen oszlani. Eközben már jól érzékelhetően az egyre ingerültebb tüntetőket a rendőrsorfal fokozatosan nyomta az Astoria felé. A nap krónikájának egyik nagy kérdése: miért pont arra? Miért nem a Duna vagy az Andrássy út felé? Visszatérve az események sodrába, kedves barátom egyszer csak annyit hallott, hogy dobogni kezd alatta a föld, így hirtelen hátranézett és azt látta: a tüntető csoportot az Andrássy út felől szabályos lovasrohammal igyekeztek az Astoria felé szorítani, „valamiért” éppen egyenest a Fidesz rendezvényéről hazafelé tartó tömegbe.

Egy kis kitérő erejéig mindenki képzelje maga elé, milyen, amikor hatvannal megy alatta az autó. Hogy jön ez ide? Nos, egyetlen ló leggyorsabb végsebessége vágtában ötven-hatvan kilométer/óra, a súlya pedig átlagosan hat-hét mázsa. Ezt tegyük egymás mellé tizenötször. Tehát kedves barátom hátranézett, és körülbelül tizenöt ló vágtázott felé teljes sebességgel. Azt mondta, az életéért futott egészen a Dob utcáig. Az ő szerencséje annyi volt, hogy a lovasroham nem arra, hanem egyenesen az Astorián szivárgó tömegbe rohant. Idősek, gyerekek, családok, békés emberek közé. Ebben a tömegben voltak valahol a szüleim is, a Jóisten vigyázott rájuk. A rendőrök ugyanis, miután a tüntető csoport a nagy tömeggel elkeveredett, egységesen kezdték meg az oszlatást. Sokan súlyosan, még többen könnyebben sérültek.

Gondolom azóta már kitalálták: 2006. október 23-án, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján történt mindez. A zavargások során a rendőrség eleinte „csak” gumibotot és bilincset, majd könnygázt, később már vízágyút is használt, gumilövedékeket is bevetett. Sőt, az MTV-székház ostrománál éles lőfegyverrel adtak le figyelmeztető lövéseket a rendőrök. De volt vízágyúkból kilőtt festékspriccelés és vipera is.
A felelősséget és túlkapásokat taglaló, 2017-ben zárult rendőri vezetők perében Budapest volt rendőrfőkapitánya, Gergényi Péter négyszázezer forint pénzbüntetést kapott, a negyedrendű vádlottnak pedig ki kellett fizetnie a bűnügyi költségeket, ami százötvenezer forint. Ugyanebben az eljárásban Gyurcsány Ferencet tanúként hallgatták ki. Tanúként! Azt az embert, aki a 2006-os eseményeknek kiváltó oka és legsúlyosabb felelőse ha másért nem, regnáló miniszterelnöksége okán!

Ugyanebben az évben Podgoricánál vonatszerencsétlenség történt, a hír hallatán Andrija Lompar szerb közlekedési miniszter pedig benyújtotta azonnali lemondását. Így tett 2014-ben a dél-koreai miniszterelnök is, miután egy tragikus kompbalesetben több százan meghaltak. Chung Hong Won azt mondta: Az a helyes, ha vállalom a felelősséget, és lemondok! Na igen, ez a helyes gondolat minden jóérzésű ember fejében megszületik, ám közéjük Gyurcsány Ferenc biztosan nem tartozik.

Az az ember ugyanis, akinek a nevét sem szabadna kiejteni, aki ez előtt és a 2006-os eseményeket követően is számos galád, aljas és megbocsáthatatlan bűnt követett el a magyarság ellen, nemhogy nem mondott le, pártot alapított, kampányol, az ellenzék vezére akar lenni, kormányt akar dönteni, jól kiképzett felesége Brüsszelben már nagy lendülettel támadja férjéhez hűen hazánkat, és komolyan, kézzelfoghatóan van még olyan ember Magyarországon, aki Gyurcsány „szemkilövető” Ferenc pártja mellett húzza be az x-et a választáson. A bukott miniszterelnök pedig szemrebbenés nélkül kiáll hazudni újra és újra, megígéri ugyanazokat a hamis ígéreteket, megmásítja a múltat és továbbra sem rejti véka alá a magyar emberek iránt érzett gyűlöletét.

Úgy tűnik azonban, hogy az ellenzék által oly sokszor emlegetett „Fidesszel lepaktált bíróságok” mégis inkább a csirkefogók oldalán állnak. Hiszen szabadlábon rohangál Gyurcsány Ferenc mellett például Demszky Gábor is, akinek regnálásához erősen kötődik az Európai Unió legnagyobb korrupciós botránya, a 4-es metró-projekt, amiből cirka százhatvanmilliárd forintot loptak ki 2010 előtt. Vígan éli életét Medgyessy Péter volt miniszterelnök, akinek a neve nemegyszer merült fel a nemzetközi Alstom-botrány kapcsán, de passzol a sorba Bajnai Gordon és számos elítélt, eljárás alatt álló vagy komoly bűncselekményekkel meggyanúsított jelenlegi és egykori szocialista politikus.

Amikor a politikai kultúra megújításának szükségességét emlegetjük, erről beszélünk: felelősségérzetről és lelkiismeretről, ami például abban mutatkozik meg, hogy ha miniszterelnöki regnálásom alatt emberek szemét lövik ki a nyílt utcán, elengedem a székemet mert biztosan alkalmatlan vagyok. Érdekes eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha Gyurcsány Ferenc akkor így tesz és nem marad még a parlamentben elküldeni a magyarokat külföldre, akiknek mindez nem tetszik. Vagy uszítani a határon túl élő honfitársaink ellen. Vagy eladósítani az országot. Vagy legatyásítani a családokat és a nyugdíjasokat. És lehetne még bőven folytatni a sort.

Sajnos ezt már sosem tudom meg, azt viszont jó lenne tudni, mikor jön el az a nap, amikor Gyurcsány Ferenc már nem ígér egy pulpitus mögött dupla nyugdíjat minden időskorúnak, és nem hazudja le a csillagokat is az égről azzal a bárgyú, hamis vigyorral az arcán, mert az égvilágon senkit nem érdekel. Remélem, hamar!

Gulyásleves

Feri bő négy órája lépte át a kapuját a Balaton déli partján fekvő kis parasztháznak. Kellemes tavaszi délután volt. Örült is, hogy egy laza fehér pólót húzott egy farmerrel és a szetthez passzoló tornacipővel. Ezúttal nem kellett a tavaszi melegben öltönyt viselnie, hiszen nem hivatalos ügyben járt. Kikapcsolódni jött.

A Ray Ban felirattal ellátott napszemüvegét a feje tetejére tolta, amikor a napfényben úszó udvarról belépett a hűs, árnyékosabb házba. A szobában 12-15 ember toporgott, hirtelen nem tudta felmérni a szemével, hogy mindenki eljött-e. Nem is volt ideje gondolkodni rajta, már várta a kupicás poharakban pihenő házipálinka, amiből egyet azonnal a kezébe nyomtak. Lehúzta. Érezte, ahogy végigcsorog a torkán, majd megérkezik a gyomrába. Kellemesen erős – állapította meg. Meghozta az étvágyát is, azonban a vacsora még messze volt. Abban megegyeztek már korábban, hogy gulyásleves lesz estére, amit ők fognak elkészíteni közösen. Olyan csapatépítő-féle programként. A hozzávalók ott hevertek a konyhában felaprítva, felkockázva. Azonban titokban senki sem akart küszködni a főzéssel, így inkább pálinkázással ütötték el az időt, amíg megérkezett Feri. Rá várt a feladat, ezt ő is tudta.

Gyurcsány a konyhában otthonosan mozgott. Nem először járt ott. Tudta, hogy sok idő kell egy jó gulyásleveshez, ezért gyorsan neki is látott. Fogott egy piros lábast, sertészsírt rakott bele és a tűzhelyre rakta melegedni. Ildikó fontoskodott körülötte, de nem is figyelt rá, felváltva bólogatott vagy legyintett a kezével abban a reményben, hogy eltalálja éppen melyikre van szükség. Habár a többiek kicsit sem konyítottak a főzés tudományához, mégis záporoztak tőlük az ötletek, mit hogyan kellene csinálni. Több zsír kellene – mondta Gábor. Inkább kevesebb – vágta rá Ildikó.

„Meg kell mondjam nektek, nagyon sok nagy ötlettel találkozom. Általában sok jó ötlet van egész addig, amíg nem kell nektek a tűzhely mellé állni. Mikor a tűzhely mellé kell állni, akkor elfogy a tudomány” – vágta rá Feri, majd az apróra vágott hagymát beleöntötte a felforrósodott zsírba. Folyamatos kevergetés mellett pirította. Amikor elérkezettnek látta az időt, a felkockázott húsért nyúlt. Még várni kellene vele – jegyezte meg István.

„Bassza meg, ugyan nem értek egyet, de elengedem” – gondolta Feri és várt még egy percet, majd a húst is hozzáadta a keverékhez. Lassú tűzön érlelődtek tovább a hozzávalók. Amikor a hús kifehéredett, lehúzta a tűzről a lábast. Fogta a sót, a köménymagot és a pirospaprikát, majd érzés szerint megszórta a levesalapot. Még egy kis köményt elbír – gondolta, majd megkérte Ildikót, nézzen szét a szekrényben, hátha talál még valahol a fűszerkeverékből. Nincs több – állapították meg 10 perc keresgélést követően.

„Hát ez az igazi nagy probléma, ez a nagy gond. A hétszázát” – motyogta maga alatt Feri. Közben a többiek még több pirospaprikát követeltek a levesbe.

„Nem baj, hogy mondjátok, de higgyétek el, tudjuk” – csitította őket. Végül egy csipettel rakott is még bele. Eközben Gábor a kékfrankos vörösbor kinyitásával bíbelődött.

„Lehet még picit itt teszetoszáskodni, de nem sokat” – mondta Feri, aki már felöntötte vízzel a megfűszerezett levesalapot és már csak a borra várt. István megunta a vacakolást és kikapta Gábor kezéből a bort. Ezt persze István nem hagyhatta, vissza akarta szerezni. A borosüveg a felette veszekedő emberekkel nem törődve behódolt a gravitációnak. A csattanásra mindenki felkapta a fejét. Csönd lett.

„Őrületbe kergetjük egymást bizonyos pontokon. Gyerekek. Meg lehet magyarázni. Nem vagyunk tökéletesek. Egyáltalán nem. Nem is leszünk” – törte meg a csendet Feri. Szerencsére bőven készültek borral, így abból nem volt hiány. A lábas megtelt a boros-vizes lével, majd belekerült a fokhagyma, a paradicsom, a burgonya, a zeller és a paprika. Magára hagyták főni a levest.

Az ebédlőbe sereglettek, ahol körbeülték a hatalmas tölgyfából készült ebédlőasztalt. Mindenki borospoharat szorongatott a kezében. Gábor körbement és egytől egyig megtöltötte a poharakat borral, majd visszaült a helyére. Feri felegyenesedett, majd magasba emelte a poharát.

„Ha őszinte vagyok hozzátok, akkor azt tudom mondani… Egész pontosan tudom, hogy mindaz, amit csinálunk, az nem lesz tökéletes. Nem tudom nektek azt mondani, hogy minden rendben lesz. Tudom, hogy nekem ezt könnyű mondani. Tudom. Ne vágjátok mindig a képembe” – mondta.

Úgy látszik, már most elkezdett mentegetőzni a főztje miatt – gondolta Ildikó.

„Csinálunk-e valamit nagyot? Nem a történelemkönyvnek, arra szarok. Egyáltalán nem érdekel, hogy benne leszünk-e, én személy szerint. Egyáltalán nem érdekel. De a reformszakácskönyvek már más tészta. Reform, vagy bukás. Nincs más. Azt mondjuk-e, hogy: a rohadt életbe, jöttek páran, akik meg merték tenni és nem szarakodtak. Én azt gondolom, hogy meg lehet csinálni. Én azt mondom, hogy vegyen mindenki nagy levegőt, igyon kurva sok bort” – vázolta fel az asztalnál jövőbeli terveit Feri.

Elnémult a társaság, kerek szemekkel ültek az asztal körül. Egy szakácskönyv? Feri hagyta, hadd ízlelgessék az imént elhangzott mondatokat a többiek. Ő inkább a bort és a házi pálinkát ízlelgette. El is vesztette az időérzékét. Mire visszatért a konyhába ránézni a levesre, az szinte teljesen elpárolgott, a zöldségek pedig egy kupacba hevertek a lábas alján; kezdtek egységes fekete színt ölteni. Most mitévő legyen? Oda a vacsora. Elkezdett aggódni. Pedig a többieket már rég nem érdekelte a szilárd étel, a folyékony gyümölcsökből már bevacsoráztak. Mit sem sejtve erről, Feri beviharzott az ebédlőbe és kifakadt:

„Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Nincsen tovább. Nincsen. Nem tudok nektek B verziót mondani. Nem akarom tovább csinálni, reggel éjjel meg este. Majd írok egy kibaszott jó könyvet a modern magyar konyháról. Gyerekek! Mit? Kell még valamit mondanom, Ildikó?”

Ildikó meredten nézett maga elé, nem értette miről beszél Feri. Pedig megtették, akkor és ott. Kinyitották Pandora szelencéjét. Az asztalnál ülők álmukban sem képzelték volna, hogy mit engedtek szabadon.