Különösen annak tükrében érdekes ez a kérdés, hogy ezt a „forradalmi pillanatot” igen alaposan készítették elő minden szempontból. Ma már mindenki hallott arról, hogy Navalnijt – állítólag Vlagyimir Putyin orosz elnök utasítására – többször meg akarták gyilkolni. A YouTube-sztár egy meglehetősen hihető felvételt is produkált az egyik FSZB kötelékébe tartozó tiszt hangjával, amint az bevallja, hogy legutóbb a mérget az orosz ellenzéki alsónadrágjába csempészték. Persze felmerül az emberben a gondolat, hogy vagy azt tudja elhinni, hogy Putyin egy sötét zseni, aki amerikai elnököket választ és általában a világon mindenhol érvényesíti álságos akaratát, vagy pedig egy ügyefogyott diktátor, aki sokadjára képtelen megöletni egy internetes influenszert. A kettő együtt nem megy. A Putyin-palota kapcsán elvégzett munka azonban kevésbé ellentmondásos, és bizonyosan meggyőző volt sokak számára, akik látták – és közel százmillióan(!) végig is nézték a kétórás anyagot. A film aprólékosan mutatja be a Fekete-tenger partján épülő palota cárokat megszégyenítő luxusát, a földalatti hokipályától a 700 eurós WC-kefékig. A szövevényes tulajdonosi szerkezet zavarba ejtheti a nézőt, de legalábbis hihető az, hogy végső soron mindez Putyiné.

Ráadásul minden profi módon volt időzítve. Rövid idővel az FSZB-tiszt önmagát „leleplező” hangfelvételének nyilvánosságra hozása után, január 14-én Navalnij bejelentette, hogy visszatér Oroszországba, ahol, január 17-én – mint ahogy előre lehetett tudni – a reptéren letartóztatták. Ezt követően január 19-én nyilvánosságra hozta a Putyin-palotáról szóló leleplezést és az orosz néphez fordult, hogy január 23-án vonuljanak az utcákra és követeljék szabadlábra helyezését. Persze mindezt Navalnij nem egyedül csinálta. Orosz ellenzéki aktivisták és újságírók sokasága terjesztette a leleplezések és a január 23-i megmozdulás hírét, a teljes nyugati fősodratú média folyamatosan napirenden tartotta a Navalnij-ügyet, támogatólag lépett fel az összes globális „jogvédő” szervezet, és a közösségi hálókon a csapból is Navalnij folyt. Az eredmény: 40 ezer tüntető a tizenkét milliós Moszkvában.

Itt érdemes foglalkozni egy picit a sajtóvisszhanggal. Jelenleg a nyugati sajtó, a BBC-től kezdve a CNN-en át a Deutsche Welle-ig azt szajkózza, hogy hatalmas tüntetéssorozat volt. Ez az állítás azonban korántsem állja meg a helyét, ugyanis egyetlen komolyan vehető becslés sem haladja meg a százezres részvételt országszerte. Moszkvából maguk a szervezők jelentettek 15 ezer főt a tüntetés napján, és ezt a becslést már a nyugati Reuters riportereinek kellett felefelé módosítania 40 ezerre. Megy tehát a számháború az oroszországi tüntetések résztvevőiről, egy azonban biztos: egy Moszkva méretű nagyvárosban még a legnagyvonalúbb becslések sem tűnnek soknak, különösen akkor, ha összevetjük korábbi tüntetések létszámával. Tavaly augusztus 16-án a kétmilliós Minszkben minimum százezer – az optimista ellenzéki becslések szerint negyedmillió – tüntető követelte Alekszandr Lukasenka belorusz elnök távozását. Franciaországban a sárgamellényesek legnagyobb tüntetésén közel háromszázezren vettek részt. Caracas utcáin is százezrek tüntettek Maduro elnök ellen, az idei amerikai tömegtüntetésekről pedig nincsenek ugyan pontos számadatok, de annyi biztos, lényegesen dühödtebb körülmények között zajlottak le. És végül: 2012 februárjában – szintén téli hidegben – a szervezők szerint százhatvanezer ember tüntetett Vlagyimir Putyin ellen a moszkvai Balotnaja téren. A nyugati sajtó tehát hamis képet mutat, és Navalnij „forradalma” nagyon úgy tűnik, hogy hamvába holt.

Természetesen mindez nem csak egy okra vezethető vissza, így vegyük sorra a legfontosabbakat. Alekszej Navalnij valószínűleg hibát követett el, amikor saját magát helyezte a megmozdulás központjába: nem első sorban érte kellett volna kimenni tiltakozni, hanem Putyin ellen. Az utóbbi években Navalnij egyre inkább saját magára összpontosított a kommunikációban, azonban nyilvánvalóan nem sikerült magát egy polcra helyeznie Putyinnal – legalábbis az oroszok szemében.

A vád, miszerint Putyin meg akarta öletni őt, a legtöbb oroszt nem győzte meg, egész egyszerűen azért, mert általános a vélekedés, hogy ha az elnök el karta volna tetetni láb alól, akkor Navalnij már nem élne. A Putyin-palota leleplezése sem működött igazán, talán pont azért nem, mert cárokhoz illő luxust ábrázolt. Navalnij nyíltan ki is mondta, hogy „Putyin cárnak hiszi magát”. Az aktivista baklövése abban rejlik, hogy nagyon úgy tűnik: az orosz nép is cárnak hiszi Putyint, így ez a támadás hatástalan volt. „A cár cárként viselkedik. Na és?” – gondolhatták sokan.

A végzetes hiba viszont az volt, hogy Navalnij egyértelműen a nyugati politika eszközévé vált és nyíltan elfogadta a külföldi segítséget. Már németországi lábadozása sem vetett rá jó fényt, de legutóbbi leleplezéseihez szemmel láthatóan profi külföldi segítséget vett igénybe. Az ellene felhozott vád, mely szerint együttműködik a nyugati titkosszolgálatokkal több, mint hihető. A Nyugat pedig az oroszok szemében toxikussá vált az elmúlt évtizedben, és az évek óta fennálló folyamatos konfliktus ahhoz vezetett, hogy ma nincs olyan orosz, aki bízna a Nyugat jóindulatában. Következésképpen nem bízhatnak Navalnijban sem.

Miután tehát Alekszej Navalnij képtelen volt jelentős támogatást demonstrálni, pályafutása valószínűleg véget ér. A mozgalma számára az sem remény, hogy Putyin esetleg mártírt csinál belőle, mivel ezen a ponton már a politikai aktivista tragikus hirtelenségű halála sem váltana ki jelentős megdöbbenést vagy tiltakozást, hiszen a többség szemében ő a Nyugat eszköze. Az orosz belső ellenzék számára most lezárult egy fejezet. Ha meg akarják dönteni Putyin hatalmát, vissza kell térniük a tervezőasztalhoz és megpróbálni a Navalnij mozgalom romjain felépíteni egy hiteles orosz ellenzéket, mely nem kér és fogad el támogatást Nyugatról.

Ha Nyugaton vannak olyan szervezetek, melyeknek Oroszország gyengítése a célja (és tegyük a szívünkre a kezünket, vannak) akkor ők is elölről kezdhetik az ötletelést. Nyíltan ugyanis nincs értelme senkit támogatniuk Oroszországon belül, mert ebben a történelmi pillanatban ez nemhogy nem segít, de árt az ügyüknek. A(z első) hidegháború idején a nyugati erőfeszítések jórészt arra koncentráltak, hogy a demokratikus kapitalizmus előnyeit demonstrálják a szovjet modellel szemben. Most is arra lehetne helyezni a hangsúlyt, hogy Nyugaton az emberek szabadabbak, gazdagabbak és nagyobb biztonságban élnek, mint Oroszországban. Nyilván ehhez a Nyugatnak szembe kell néznie azokkal a problémákkal, melyek jelenleg belső feszültségforrásként jelentkeznek, és nem utolsó sorban fenn kellene tartani a demokratikus kapitalizmust – ami az amerikai fejleményeket elnézve elmondható, hogy válságban van, és folyamatos támadások érik belülről.

A jelenlegi legfontosabb nyitott kérdés Oroszország és a Nyugat viszonyában az, hogy mi lesz az Északi Áramlat 2 sorsa. Sokan gondolják azt, hogy nyugati érdekcsoportok éppen azért tolták meg Navalnij szekerét, hogy rajta keresztül helyezzenek nyomást a német kormányzatra a projekt leállítása érdekében. Ma még nem tudni, mi lesz a gázvezeték sorsa, azonban annyi világos, hogy komoly nyugati befolyási csoportok harcolnak ellene, de jelentős német pénzügyi érdek fűződik a megépüléséhez. Komoly csata folyik tehát, de valószínűleg idén eldől ez a kérdés is.