A legújabb Tarantino-mozi egy igazi múltidézés, gyönyörű óda a hatvanas évek Hollywoodjához. Egy „csicsás képeslap” a múltból, melyet a rendező és a kiváló színészek egyaránt nagy örömmel adnak át nekünk mozirajongóknak, egyszerű nézőknek. Nem lehet azonban szó nélkül elmenni a valós eseményeken alapuló mellékszálak mellett, hiszen rengeteg tanulságos elem teszi egésszé a Volt egyszer egy...Hollywood közel háromórás cselekményét.

A film az 1969-es Manson-gyilkosságok köntösébe lett bújtatva. Bár a cselekmény főszereplője két kitalált karakter, mégis a körülöttük forgó események a valóságot követik. Így találkozhattunk mi is a híres hippicsoporttal, a Manson családdal. Talán az egyik legjobb rész a filmben, mikor Brad Pitt karaktere, a kaszkadőr Cliff rommá veri az egyik hippigyereket, mivel az heccből kilyukasztotta kocsijának a kerekét. Cliff először – úriember módjára – csak közli vele, hogy ezt most ki kell cserélnie, ám a hippike megvonja a vállát, hogy ő aztán biztosan nem. Az old fashioned – mára már sajnos eltűnt – hollywoodi igazságszolgáltatáshoz híven a végeredmény egyszerű és kiszámítható: a csávó orra is törött, de a kerék is ki lett cserélve.

Szóval adott egy otthon döglő, koszos, büdös társaság, akik azt hirdetik szeretkezz, ne háborúzz. Vagyis inkább azt, hogy szívj, drogozz, mást nagyon ne csinálj, élősködj a dolgozó embereken, tetteidért pedig még véletlenül se vállald a felelősséget. Pont, ahogyan a filmben is láthattuk.

De nehogy bárki azt higgye, hogy a hatvanas évekbeli hippik felnőttek, eltűntek és végre megszabadultunk tőlük.

A liberálisok, akik úgy gondolják ők mindent mindenkinél jobban tudnak, akik szerint csak nekik lehet igazuk. Akik a szabadságról papolnak, közben pedig úgy mossák át az ember agyát, ahogy csak tudják. Tetteikért nulla felelősséget vállalnak, gondolataik nagy részét az teszi ki, hogy bűnbakot keressenek, akit maguk helyett hibáztatnak szinte mindenért. Elég csak itthon körülnézni, szinte már nevetséges, hogyan tudják még azért is Orbán Viktort hibáztatni, mert ég az esőerdő. Vicc az egész.

A mai liberálisok között is vannak persze különbözőfélék. Itthon a például a Kétfarkú Kutya Pártként ismert viccpárt tökéletes megtestesítője az egykori mozgalomnak. Elég csak rájuk nézni, rögtön lejön a nemtörődömség és a régi hippikre jellemző igénytelenség. Őket, ha csak nem szimpatizál velük az ember, inkább messziről elkerüljük. Legfőbb küldetésük mottója akár a füvet mindenkinek! is lehetne. Még viccnek is rosszak.

Másik fajtája az a belvárosi fiatal, aki felfogása szerint liberális, de azért ad magára. Az ő felfogásuk szerint mindenki a saját maga ura, azt, hogy valaki fiú vagy-e vagy lány, nem a Jóisten vagy a biológia dönti el, hanem maga az ember. Ők azok, akiknek csak maguk körül forog az életük, az egoizmus és a túltolt énközpontúság a legfőbb erényük. Magyarországon a hippik ezen fajtái a Momentum nevű (nem vicc-) pártba tömörültek össze, mindenféle eredetiség nélkül böfögik vissza a „haladó” világ eszméit, egy percig sem gondolva a nemzetre, a magyar emberek érdekeire. Az önös érdek vezeti őket, hogy minél több figyelmet kapjanak minél kevesebb energiabefektetéssel.

Pont, mint a hippiket. Akikre egy egész világ figyelt. Akik „forradalmat” csináltak. A semmittevéssel, az élősködéssel és a nagy szájukkal, lázadás címszó alatt. Mert csak ennyit tudtak. Pont, mint a mai liberálisok.