Még mindig zajlanak az utórengések a vasárnapi választást követően. Mindenhol azt olvasni, hogy „úristen, szétesett az ország”, a polaritás még sosem volt ekkora, hogy Budapest vs. vidék, meg hogy egyre távolabb kerül egymástól a két tábor.

Én azonban sokszor szeretem máshonnan szemlélni a dolgokat, egész életemben azt kerestem, mi az, ami összeköt minket, embereket, és nem azt, ami szétválaszt.

Szeretem ezt az országot a benne lévő emberekkel együtt.

A nagyanyám egy egész életnyi munkától érdes kezét, a dédnagyapám arcát, ahogy visszamosolyog a házi borunk üvegének címkéjén. A nevelőapám mosdókagylón hagyott „szappanját”, azt a zöld trutyit (Ultra Derm) amit egész gyerekkoromban valamiféle űrlény-pasztának gondoltam. És szeretem azt a trágyaszagot is, ami a kis falunkat a várossal összekötő „belső úton” terjengett az ottani szarvasmarhatelep miatt. Meg azt is, hogy az ott élők sosem külcsín alapján ítéltek. A szüleim gondosan ápolt friss illatú virágait. A szalmabálákon való ugrálást és azt is, hogy a családi házunkkal szemben lakó 80 éves Ignác bácsi miatt, ha hazalátogatok hétvégente, már reggel nyolckor körfűrészhangra ébredek, amire édesanyámnak sikerül még párat ráklopfolnia a konyhában, hogy fél 12-re már kész legyen az ebéd.

Mert munka van, nincs lazsálás. A vidéki ember tevékeny, és ezt sosem szégyellte. Ahogy én sem őket. Sem azt, hogy onnan származom.

Aztán 14 évesen a mikrokörnyezetemből kiszakadva „kitágult a világ”, felköltöztem a fővárosba. Ahol egy darabig eltartott, amíg akklimatizálódtam, de aztán megtapasztaltam sok mindent és rájöttem, hogy nagyon szeretek akár este 10-kor is felpattanni egy villamosra és spontán átugrani valamelyik barátnőmhöz, vagy beülni a Szabó Ervinbe, aminek az atmoszférája olyan inspiráló, hogy amikor belépek, még egy szakdolgozat írásához is legyőzhetetlen vágyat érzek. Sokszor akár kölcsönzés nélkül csak szemlélni azt a sok könyvet, beléjük szagolni és átlapozni. Felemelő érzés. Ahogy az is, amikor kisüt a nap és a fiatalok kiülnek a Duna-partra egy üveg borral, amitől olyan érzésed lesz, hogy nincs a világon semmi probléma. Meg a Normafát is, ahol amikor az egyik kutyás összeakad a másikkal, csak lazán a nyakukba akasztott pórázzal mosolyognak egymásra. De imádok az előadás végén állva tapsolni a legjobb barátomnak, amikor meghajol a Budapesti Operettszínház színpadán.

Szeretem a fővárosunkat és szeretem a vidéket, a benne élő emberekkel együtt és hiszem, hogy ezzel nem csak én vagyok így.

Ahogy az utóbbi napok tapasztalatai mutatják, azzal sem, hogy ez az ország egy sokkal jobb, emberközpontúbb, tisztességesebb ellenzéket érdemel. Hiszem, hogy nem csak a jobboldal, de a baloldal is ma már ugyanezt gondolja.