Nincs még egy olyan nemzet a kontinensen, ami történelmileg jobban rá lenne utalva egy közös Európára, mint Magyarország. Egy ország, amely rengeteg polgárát vesztette el a harcokban, világégésekben, és amelynek még ennél is többen rekedtek kívül a saját határain. A brassóiak, pozsonyiak, felvidékiek, a vajdaságiak és székelyek csak az EU-ban élhetik meg kulturálisan a magyarságukat.

S honnan az értetlenség? Nyugaton ma olyan második-harmadik generációs politikai döntéshozók és mediális véleményformálók ülnek vezető pozíciókban, akik nem kiharcolták, hanem örökölték a szabadságukat. Ezzel szemben a keleti blokk egykori országainak vezetői maguk vívták ki a jogállamiság lehetőségét. A vasfüggönyön innen évtizedeken keresztül tabu volt a nemzeti hovatartozás definiálása, megélése. A szovjet elnyomás által hazánkra kényszerített internacionálé létezett csak Hanoitól Havannáig, abban az úgynevezett második világban. Így a magyar lélekben természetes az idegenkedés a rendszertől, amiben egy messzi távoli fővárosból mondták meg, mi a jó és rossz, és a jogállamiság helyett a szubjektivitás vezérelt, és a cenzúra és a határzár volt a természetes.

A migráció megítélésében lévő különbség

A Lehmann Brothers bedőlésével szimbolizált pénzügyi világválság nyilvánvalóvá tette, hogy a kapitalizmusnak a szocializmus felett aratott győzelmét követően kialakult kapzsi mámor hová vezet: a kaszinókapitalizmushoz. Amikor a tőzsdén már a csökkenő árfolyam is nyerészkednek.

Magyarország azonban más választ adott a világgazdasági krízisre: munkaközpontú társadalmat, a szociális piacgazdasághoz való visszatérést, ökotudatos fejlődést. Ez természetesen szemben áll a kaszinókapitalizmussal, ahol a pénz gyorsabban termel pénzt, mint a tisztes munka.

Itt két különböző világképről van szó. Ez magyarázza azt is, miért lett a migrációs válságból is ekkora konfliktus. A német parlamentben túlnyomó többségben vannak a korlátozatlan és kontrollálatlan bevándorlás hívei. A magyar parlamentben éppen ellenkezőleg. Mindkettő törvényhozást demokratikusan választották. A magyarok nem akarnak beleszólni, hogyan működjön a német állam. Ugyanígy üdvözítő, ha a német politika sem avatkozik bele a magyar ügyekbe. Más utak, más megoldások, amelyek között ellentét feszül.

Nem a migrációs témájával kezdődött azonban a konfliktus. Az eltérő értékpreferencia, a nyugatitól eltérő magyar útválasztás miatt rendre előtörtek a különbségek. Az IMF kiebrudalása az országból, vagy a Monsanto-ügy kapcsán, amikor a magyarok egyértelművé tették, hogy nem kérnek a génmódosított gabonatermelésből, de többek között a rezsicsökkentés körüli viták, a nyugat-európai bankokkal a jobbára svájci frankban nyilvántartott devizahitelek forintosítása, a német energiacégek külföldre vitt profitjának megnyirbálása, a keleti nyitás kapcsán való összefeszülés is mind arról tanúskodnak, hogy a magyarok a saját útjukat járják.

Egy konszenzus viszont rendkívül fontos. A nácik okozta civilizációs törés európai tanulsága, hogy minden antiszemita tendenciát el kell utasítani, és minden európai társadalomnak garantálnia kell, hogy zsidó állampolgárai nincsenek veszélyben. Védelmük nem a fegyveres erők, hanem az egész társadalom feladata. Természetesnek kell lennie, hogy valaki anélkül mehessen az utcára kipában, hogy amiatt inzultus érné. Budapest az élő zsidó kultúra szempontjából pozitív példakép lehet Brüsszel, Párizs és Berlinnel számára.