„Tudja, uram, a magamfajta mesterember nem nagyon ért a politikához. Nézem a tévét, politikusok jönnek politikuscsírák mennek. Ez az elnevezés mostanában jutott kollégáim eszébe, miután ezek a művészpalánták egyre többször tűntek föl a képernyőn az utóbbi időben. Annyira tiltakoznak a tanulás ellen, hogy majd kibújnak a képernyőből. Amit nem teljesen értek, mert nálunk a cégnél, ha én akarnám megmondani az igazgatómnak, hogy mit csináljon és mit ne, hát megnézhetném magam. Pláne, ha még be se engedném a telephelyünkre. Azt gondolná: elment az eszem. Méghozzá joggal, tegyük hozzá. Másnap azonban biztos, hogy nekem már be se kéne jönnöm.

Ezek meg mennél jobban tiltakoznak, annál több kedvezményt kapnak, amit ráadásul nagy hangon vissza is utasítanak. Komolyan mondom, nem értem. A világ pedig nem úgy van felépítve, hogy a feje tetején áll, s nem a talpán, hanem éppen fordítva. Ők ezt nem tudnák? Az ember ahhoz szokott, hogy akik a tévében szerepelnek, azok többnyire normális emberek.

Kivétel persze mindig akad. A héten kettővel is szembe találtam magam. Mind a kettő arról volt felismerhető, hogy maszkot hordott. De nem akármilyet ám. Nem holmi hétköznapi világoskéket, mint a legtöbb ember, amivel védekezik a vírus ellen. Az egyik valami iszonyú vöröset húzott magára, oldalt rá volt írva nagy betűkkel, hogy MSZP. Nem tudom, miért kellett ezzel az ATV képernyőjére tolakodni, mert más beszélgetések közben senki nem viselt maszkot. A műsorvezető sem. Enélkül is megvolt köztük a biztonságos távolság. De ő – valami Harangozónak hívták – ragaszkodott a maskarához. Még olyan áron is, hogy nehezebben lehetett érteni a szöveget. Adásban csak az lüktetett a szemem előtt, hogy MSZP, MSZP, MSZP, de hogy mit mond az MSZP, azt már nehezebben lehetett érteni. Ahogy a valóságban is lenni szokott. Beszélnek, beszélnek, de senki nem figyel rájuk.

Aztán jött a másik arc szemgödörig felmaszkírozva. Nagyon visszataszító, amit művelnek ezek a gyerekek. Még ha bujtogatják őket a tanárok hátulról, akkor sem lehet szembe menni a felettesekkel. Hát most ki akar itt kérem tanulni és kitől? A tanárok a zöldfülűektől vagy fordítva? Kié az a két épület, amit „elfoglaltak”? A sajátjuk-e vagy az egyetemé? Meg egyébként is: a gyerekek adnak-e majd diplomát az egyetemnek, vagy az egyetem a gyerekeknek? Ezek után csodálnivaló, hogy a gyerekek nevében nyilatkozó hallgató is csak maszkban mert kiállni a nyilvánosság elé. Rajta a sztrájkolók jól felismerhető emblémájával, az égnek emelt tenyérrel. Az ember azt gondolná, hogy szégyellte a pofáját. Közben egy fenét. Reklámozni akarta a törvénytelenségüket, hogy minél többek számára legyen rokonszenves az ő ellenállásuk. Magyarán a maszkjaikkal egyáltalán nem a járvány ellen akarnak védekezni, ami pedig ma a legfontosabb az országban. Úgy látom, nekik fontosabb azzal vakítani a nézőket, hogy MSZP, MSZP, MSZP, meg azt hogy Sztrájk!, Sztrájk!, Sztrájk!, mint megvédeni egymás egészségét. Nekik a járvány csak eszköz a tiltakozáshoz. Szörnyű.

Nézze, uram! Jövőre nyugdíjba megyek. Megéltem már egyet s mást. Annyi tapasztalatom tehát van, hogy nyugodt szívvel ki merjem mondani: ezzel a sánta kutya módszerrel nem jutnak messzire. Csak egyre lejjebb a lejtőn, amin már amúgy is elindultak.

Viszonthallásra. Köszönöm, hogy meghallgatott.”