Persze tudom, ez valami hihetetlenül illúzióromboló tény, és most valahol távol talán felsír néhány lenszatyros kék hajú, fához kikötözött ultraliberális, hogy mégis, hogy képzelem ezt, hiszen az egész világ valójában egy család, mi emberek pedig mind ugyanolyanok és persze mind egyenlőek vagyunk benne. A felnőtt identitás része azonban, hogy az képes meghatározni önmagát, az idealizmussal leszámol és bizonyos helyzetekben mindenféle problémázás és látszat-megfelelés nélkül felvállalja a véleményét és a saját boldogságáért, az érdekeiért való konfliktust.

Kicsit olyan ez, mint egy tini szerelem, amikor a 16 évesek között felüti a fejét az első nagyobb konfliktus, sokszor azonnal bedobják a szakítsunk kártyát. Aztán normális esetben az ember életében később eljön a házas élet is, ahol már nem az a kérdés, hogy jönnek-e konfliktusok, hanem az, hogy miképp hidalják azt át a felek úgy, hogy közben önmagukról sem mondanak le és a másikról sem.

Ezt a fajta felnőtt identitás tudatot pedig megkereshetjük a politikai életben is. Akár az ideológiák, akár a nemzeti érdekek konfliktusa mentén. Persze vannak kivételek, hiszen a '20-as évek nemzetközi politikája (Amerika, EU) leginkább egy iskolás korú mindent (is) akaró, de közben a tanár néninek, meg a szülőknek is megfelelni vágyó kisgyerekre hajazott, és sajnos úgy tűnik, ez a tendencia nemhogy csillapodott, hanem a politikai trend alaptermészetévé vált.