A társadalmi pszichéről alig beszélünk, már-már alulértékelt kifejezés, mármint a bölcsészkaron kívül. Persze mindeközben a „háttérben” a vásárlásainktól kezdve az ürítési szokásainkig szinte mindent monitoroznak, és kutatások hada áll rendelkezésre, hogy egy újabb szociális konzekvenciát levonva haladhasson és fejlődhessen tovább társadalmunk igénye és mentális állapota.

Sokszor hallom azt, hogy a politikát nem érdekli, mit akarnak az emberek.

Ez viszont talán az egyik legnagyobb tévhit, amit az ember a politika működéséről gondolhat. Hiszen nincs, ami jobban érdekelné a hatalmat, nincs, ami jobban érdekelne egy nagyvállalatot, nincs, ami jobban érdekelne egy reklámszakembert, mint hogy

Zuckerberg persze kivétel, őt ugyanis inkább az érdekli, hogyan veheti rá az embereket arra, hogy azt akarják, amit ő, de erről majd máskor.

Szóval ha ezen a földön több mint hétmilliárd embertársunkkal osztozva az egyre inkább urbanizálódó világunk hangyányi szereplőjének érezve teljes jelentéktelenséget tulajdonítunk magunknak, akkor valójában hatalmas hazugságban élünk.

Mert a trend, a politika, az ideológia egyaránt csak követ. Követi azt az irányt, ami kvadrál a társadalom rezgéseivel.

Mert most épp illik elfogadónak lenni, illik nem megbélyegezni, és illik disztingváltan és szemérmesen, szemlesütve elvekkel rendelkezni.

Mert most épp legitim a belső bűnünk elfogadására ráerőltetni azt a szót, hogy tolerancia.

A hatalmasságok pedig csak egyet akarnak: arra a nótára táncolni, amit a nép fütyül.

A nép pedig most épp az álszentek dalát énekli.

Követeli a toleranciát, az elesettek magasra emelését, a naggyal szemben a kicsi győzelmét, miközben egy láthatatlan világba üvöltve kritizálja és feszíti keresztre arc nélkül mindazt, ami a szeme elé kerül. „Testszégyenít”, megaláz, szándékosan rugdos és provokál. Mintha egy párhuzamos világban élnénk, amelynek megvan a maga „virtuális nyers valósága” meg az élő mivolta is, a mások előtti jóemberkedés.

Ezt semmi más nem tudja, csak az álszentek társadalma.