Közben persze sorra születnek tanulmányok arról, hogy válságban van – a járvány nélkül is – az olimpiai mozgalom, mitől és miért unalmas ez az egész sportvircsaft. Nos, 1996, Atlanta óta csak Athén, azaz Görögország volt rendező a kisebb országok közül, és Párizs, Los Angeles, illetve 2032-ben Brisbane házigazdai szerepe keresztülhúzta azon nemzetek, városok – Budapestét is -, számításait, akik nem rendelkeznek nagyhatalmi státusszal és korlátlan pénzforrásokkal. A nyolc-tíz ország nagyvárosai pedig vetésforgóban lehetnének házigazdák Fekete-Győr András Nomentumjának legnagyobb örömére. Igaz, nem csak a rendezés, a részvétel is fontos. Az amerikaiaknak azonban még mindig a győzelem a legfontosabb, kíváncsi lennék, mit szólnának, ha az éremtáblázaton csak a negyedikek, ötödikek lennének…

Tokióban állítólag kiderül, hogy mennyit ér az olimpia valójában. Mármint azoknak, akik szerint csökken a jelentősége, akik nem vesznek arról tudomást, hogy vannak pénzt és nézettséget meghaladó jelentőségű mozzanatok az olimpiákon. Például érzelmek vagy a mostanában sokszor kárhoztatott és elítélt nemzeti büszkeség. Amikor a mi versenyzőnkért szól a Himnusz, nem hiszem, hogy a többség arra gondol, hányan nézik trap- és skeetlövészeket, vagy hogyan vetekedhet az öttusa, a kötöttfogású birkózás és az íjászat népszerűsége a kosárlabdáéval.

Sokkal inkább a felemelő percekre emlékezünk: Egerszegi Krisztinára, aki a szöuli dobogó tetején is alacsonyabb volt a két széles vállú, NDK-s égimeszelőnél, Kőbán Ritáék kajak négyesben aratott barcelonai győzelmére, a riporterre, akit Athénban megríkatott 13 fürdőgatyás férfi, Balczó András müncheni futására.

A magyar sikerekre.