Tipikus kora reggeli munkábaindulós reggel: odakint jéghideg, békávéra várokozó szipogós tömeg, érkező félig tömött villamos, álmos tekintetek, egymáshoz éppen kicsivel túl közel álló emberek. Felszállok, velem együtt az ajtóban még két ember, egy látványosan várandós kismama és egy harmincegynéhányéves, nem túl nagy darab, de azért mackós férfi. Mindketten egyszerre indulnak el a közeli szabad helyért, kismama fellélegzik, de hiába: mackós férfi balerinákat megszégyenítő sasszéval az üres székre lecsap, helyezkedik, fülhallgató be, fornettis zacsi elő, falatozást megkezdi. Éhes volt, na. Kismamával összenézünk, ugyanarra gondolhatunk. Ő keres hátrébb helyet én meg nézem a falatozót. Az egész helyzet túl látványos és túl egyértelmű volt ahhoz, hogy felmentést adjak neki magamban és sajnos túl gyakori is ahhoz, hogy ne kerüljön be a mackós férfi azonnal abba a képzeletbeli sémadobozba a fejemben, ahova a proli bunkóság a belépőkártya. A szituáció pedig nem, hogy mindennapos, de nagyjából metrókocsinként háromszor előfordul.

Több szó, mint száz: proli az, aki nem adja át a helyét. Kismamának, idősnek, anyukának kisgyerekkel-kismotorral-táskával-bevásárlószatyorral. Mert az idős embernek lehet nem ruganyos ízületek tartják a csontjait, hanem valami beépített fémszerkezet, túl van már két szívrohamon vagy egyszerűen már nem úgy ketyeg, aminek ketyegnie kell. A kismama pedig lehet fáradt, a szíve ülő állapotban ugyanis olyan teljesítménnyel dobog, mint egy átlag emberé, aki lépcsőn fut felfelé, de a vérnyomása sem úgy működik, mint „lánykorában”, főleg nem egy levegőtlen villamoson. Az anyukának kisgyerekkel meg leszakad a háta, lába, dereka egyszerre, a keze tele van és a gyerekét úgy a legegyszerűbb szem előtt tartania, ha legalább ő ott ül előtte. Túl egyszerű lenne mindebbe belegondolni? Persze aki nem terhes, öreg vagy gyerekes, annak is meglehet a maga baja, mert éppen a hasa fáj vagy nem aludt két napja, de ők azért a kivételek. Minimum egy ilyen, egészségtől kicsattanó, telefonjába általában belefeledkező, „csak simán” proli típussal viszont minden tömegközlekedési eszközön találkozni.

És persze nem szól senki. A társas lazsálás vágható a levegőben, a kismama inkább nem köt bele senkibe, az idősek azért már a passzívagresszivitás eszközét néha használva egymásnak jó hangosan kidühöngik magukat – hátha meghallja a proli – az anyukák meg tűrnek, megszokták már. Aki szólhatna, az a proli mellett álló (vagy ülő) férfi, akinek a szavát egy mackós férfi is komolyan veszi. De hát szerinte meg ez nem az ő problémája.

Hiába, a békávé izzadságszagú levegője nem hagyja, hogy a lovagiasság bármilyen mértékben is felüsse a fejét. Prolinak lenni, levadászni a gyengébbek elől az ülőhelyeket, aztán puffogni rájuk, telefonnyomkodásba feledkezni és lehajtott fejjel ülni, spárgáhöz közelítő terpeszben beülni, hogy egyszerre két helyet is foglaljon, miközben feltolnak egy kerekesszékest vagy felszáll egy babakocsis, az sokkal könnyebb. De attól még proliság.