A Századvég Alapítvány legfrissebb elemzésében arról olvashatunk, hogy a jog és az igazságszolgáltatás hogyan vált politikai fegyverré.

Az elemzésben több példával szemléltetik a jog szerepének változását. Elsőként azzal, hogy 2015 júniusában az amerikai Legfelsőbb Bíróság döntése nyomán az egész szövetség területén legálissá vált a melegházasság. A testület az alkotmány egyenlő bánásmódról szóló klauzulájából vezette le az azonos neműek házassághoz való jogát. E lépés két okból is aggályosnak tekinthető – írják.

Egyfelől könnyen belátható, hogy a jogrendszer alapját képező alkotmány megalkotói aligha
gondoltak olyan intézményre, mint a melegházasság, melynek legitimálására felhasználta
a bírói fórum az alkotmányi rendelkezéseket. Másrészt egyértelműen tetten érhető a
döntés mögött húzódó politikai cél: kiterjesztő jogértelmezéssel megvalósítani egy olyan politikai elképzelést, melynek érvényesítésére kellő választói felhatalmazás hiányában a hagyományos, törvényhozási úton nem lenne mód. Ennek köszönhetően a nép felhatalmazása nélkül, homályos jogértelmezés segítségével született az egész országra kötelező erejű döntés.

Az elemzés szerint hasonló logikával találkozhatunk Németországban a harmadik nem bevezetése kapcsán: a német Alkotmánybíróság a személyhez fűződő jogok védelmének alaptörvényi követelményéből vezette le a transzneműség anyakönyvezésének lehetőségét. A bírói testület álláspontja szerint a nemiség meghatározása az egyén önazonosságának
meghatározása szempontjából olyan lényeges, hogy a harmadik nem el nem ismerése a
személyiségi jogok sérelmét valósítaná meg.

Hogy miért jelentős e téma hazánk szempontjából? Amikor egyes ellenzéki pártok – hol
burkoltan, hol kevésbé burkoltan – a szuverenitásunkról való erőteljesebb lemondást
követelik az Európai Unió javára, akkor tisztában kell lenniük azzal, hogy amennyiben
további hatásköröket ruházunk át az uniós szervekre, azzal Magyarország könnyen az
előzőekben említett jogi fondorlatok áldozatává válhat. Az Európai Unió Bírósága és
különböző uniós testületek így több lehetőséget kapnának arra, hogy az uniós jogforrások
értelmezése keretében – Brüsszel akaratát végrehajtva – olyan politikai indíttatású
döntéseket hozzanak, amelyekre az uniós polgárok egyáltalán nem adtak felhatalmazást.
Erre láthattunk több példát a közelmúltban is: ilyen volt a kvótaper, a Sargentini-jelentés vagy a migránsvízum.

Ezenfelül nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az Európai Unió kizárólag olyan
jogosítványokkal rendelkezik, melyekkel a tagállamok felruházták a közösséget. Ennek
kereteit – így a szuverenitásról való lemondás esetköreit is – az alapító szerződések
pontosan meghatározzák.

A túlterjeszkedő jogértelmezés nem pusztán a közösségi szervekbe vetett közbizalmat ingatja meg, hanem a jogbiztonságra nézve is veszélyes: meghiúsítja az uniós polgárok kiszámíthatóság iránti jogos igényének érvényesülését.

A kérdés csak az, mennyiben szeretnék a magyar emberek, hogy a fejük felett, jogi
machinációk segítségével hozzanak kötelező erejű döntéseket, melyek mögül hiányzik a
felhatalmazásuk? Mennyiben engedhető meg, hogy nehezen megfogható jogi fogalmak
önkényes értelmezésével pótolják bírói szervek illetve egyéb uniós testületek a választói
legitimációt? Az Európai Unióra történő minden további hatáskör-átruházás esetén
számíthatunk az igazságszolgáltatás szerepének, és az uniós szabályoknak efféle sajátos,
túlterjeszkedő értelmezésére.