Pár napra a jobboldali világ középpontja lett Budapest, ugyanis május 19–20. között Magyarország adott otthont az első európai Konzervatív Politikai Akció Konferenciának (CPAC), amely az Amerikai Konzervatív Unió (ACU) és az Alapjogokért Központ közös rendezésével valósult meg.

A CPAC Hungary segítségével megüzentük, hogy továbbra is egységben az erő, hiszen egy a zászló és egy a tábor is. John Kennedy egykori demokrata párti amerikai elnök – aki ma már vélhetően inkább a republikánusok táborát erősítené – sok évvel ezelőtt úgy fogalmazott:
„Nem azért döntöttünk úgy, hogy a Holdra szállunk, mert az könnyű dolog lenne, hanem éppen azért, mert nehéz!”.

És hálásak vagyunk amerikai barátaink­nak, hogy így döntöttek – hiszen végül is így vált lehetségessé, hogy a magyar jobboldal negyedik kétharmados győzelmét még a Holdról is látni lehetett.
De a viccet félretéve, az iménti idézet iránytűként szolgálhat mindannyiunknak, bármekkora fába is vágjuk a fejszénket.

Amikor mi közösen elkezdtük megszervezni az első európai CPAC-et a jobboldal óceánokon átívelő összekapcsolásáért, tudtuk, hogy ez embert próbáló feladat lesz. Azért is, mert a nemzetek közötti jobboldali összemozgás küllői közé a liberális mainstream éket akart verni, ők ugyanis nem nézik jó szemmel mindazt, ami Magyarországon végbemegy. Nem drukkolnak a konzervatív reneszánsz megvalósításáért, és a jobboldali konjunktúra titkának továbbadásáért sem.

Mi azonban szeretjük a kihívásokat, és nem ijedünk meg azoktól. Főleg akkor nem, ha jó, nemes célokról van szó.
Isten, haza, család. Ez volt a CPAC Hungary jelmondata. Nem véletlenül választottuk a rendezvény mottójául. Ezek vagyunk mi, ez az, amiben hiszünk, és ez az, amire büszkék vagyunk: civilizációnk zsidó–keresztyén hagyománya, a nemzeti identitás és a szuverenitás megőrzése, a család és a gyermekek védelme.

De mindez most veszélyben forog. Egy jóemberkedő, valójában minden más véleményt elnyomó politikai gyakorlat átfogó támadás alá vette nemcsak mindezt, de a szólásszabadságot, a józan észt és a természet törvényeit is.

A szomszédunkban dúló, kegyetlen háború idején ráadásul, amikor a nyugati világ együttállására, az egymás közötti kohézió erősítésére volna szükség, a nyílt társadalom hálózatának képviselői mással sincsenek elfoglalva, mint öncélú ideológiai csatározásokkal, mondvacsinált jogállamisági eljárásokkal és jelentésekkel – vagy éppen annak hivatalos rögzítésével, hogy a férfiak is szülhetnek. Való igaz, Nyugaton már kérlelhetetlenül letaglózó a liberális hegemónia – nálunk viszont magukat továbbra is véleménybuborékba zárva végzik a választási eredmények, a valóság feldolgozását.

Ebben nyilván nem is a véletlennek, hanem a politikai tehetségnek és tehetségtelenségnek van inkább szerepe. Ha mi, magyarok mindezt nem meséljük a történelmileg ez esetben most nálunk szerencsétlenebb helyzetbe került barátainknak, akkor a nyugati konzervatívok mégoly méltányolható erőfeszítéseik ellenére is legfeljebb csak ideiglenes sikereket tudnak hozni.
Viszont akár még hálásak is lehetünk a progresszió kufárjainak.

Hiszen annyira túltolják a bringát, annyira erőszakosan akarnak rátelepedni a hétköznapjainkra – a gyermekekére is –, hogy ösztönös ellenreakciót váltanak ki a hitük, hazájuk és családjuk mellett elkötelezett emberekből. Azokból, akiket Hillary Clinton nyomorultaknak, a magyarországi baloldal szintén leszerepelt miniszterelnök-jelöltje pedig ostobáknak nevezett.

Különös öröm volt számomra, hogy a konferencia megszervezésével közösen tettük le a voksunkat a korábban felsorolt értékek megvédése mellett. Ezért küzdünk mindannyian, és nálunk, Magyarországon – az emberek támogatásával és a Jóisten engedélyével – megvan az a politikai képesség is, hogy mindezt a jobboldal immáron 12 éve döntéshozói pozícióból tudja megtenni. Létezik ugyanis egy magyar modell, amely bemutatásra érdemes, és amelyből szerintünk a világ más konzervatív közösségei is tanulhatnak.

Csapják fel bátran Magyarország alaptörvényét, ott van:
„együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet”.
A magyar jobboldal ugyanis felismerte: a demokrácia nem csak liberális lehet. Sőt, most a liberálisoktól kell megvédeni a szabadságot. Mert igen, mi szabadon szeretnénk büszkék lenni nemzetünkre, mi magunk akarunk dönteni határaink védelméről, egy nő és egy férfi szövetségeként tekintünk a házasságra, szabadságot követelünk a szülőknek, hogy megválaszthassák a gyermeküknek adandó szexuális nevelést.

Elutasítjuk az eltörlés kultúráját, a genderideológiát, és fellépünk a woke szélsőséges túlkapásaival szemben. Sőt, valójában mi vagyunk a lázadók. Lázadók vagyunk, mert a korszellemmel szemben családot alapítunk és hiszünk abban, hogy az ember becsületének alapja a munka. Patrióták vagyunk, akik bátorsággal, kitartással, a dolgok nevén nevezésével küzdenek azért, hogy – miként itthon szoktunk fogalmazni – Magyarország megmaradjon olyannak, amilyennek megismertük és szeretjük: megmaradjon magyar országnak. Mondjuk ki bátran: a mai nyugati világ egyik legsikeresebb politikai közössége a miénk, amely reményt adhat a nemzeti konzervatív erőknek – tengeren innen és odaát.

Ne legyen kétségünk, a globalista neomarxista-liberális elit azért frusztrált, mert a magyar jobboldal sikeres. És hiába a földrajzi távolság, higgyék el, minden meglévő különbözőség ellenére végső soron ugyanazokkal a kihívásokkal küzdünk, mint amerikai ­barátaink. És ezekre közös válaszokat tudtunk adni itt a CPAC Hungary-n. A célunk most az, hogy megvalósítsuk a balliberálisok rémálmát, azt, amire eddig azt mondták, lehetetlen: a nemzeti erők nemzetközi összefogását.

Orbán Viktor, az esemény vezérszónoka előadásában ezt jelölte meg a siker egyik pontjaként: „Keress barátokat!”. Mi pontosan ezt tettük abban a két napban, azt megelőzően, de ezt fogjuk mostantól is. A CPAC Hungary ugyanis kiváló platform arra, hogy a jobboldal hálózatosodjon és létrehozzon egy olyan együttműködési struktúrát, amelyre a politikai gyakorlatban építeni tudnak. ­Köszönhetően a miniszterelnök úr felszólalásának, barátaink megismerhették a magyar modellt, a liberális áfium elleni orvosság jobboldali receptjét.

A magyar modell, az alacsony adókkal történő munkahelyteremtés, a családtámogatási formák legális munkavégzéshez kapcsolása, a föderalisztikus törekvésekkel szembeni fellépés már hosszú évek óta az amerikai konzervatív érdeklődés fókuszában áll. Ők ugyanazt a harcot vívják a szövetségi adminisztrációval, mint mi a brüsszeli bürokráciával: egy unió részesei, melynek központja egyre több és több tagállami kérdésbe akar beleszólni. Ráadásul a tendencia is hasonló: először csak szakpolitikai-gazdasági ügyek kerülnek terítékre, majd azokra épülve társadalompolitikai, végül kifejezetten ideológiai kérdések.

Az elmúlt időszak nagyobb amerikai vitái a tagállamok és a Biden-kormányzat között például éppen a szülői jogokról szólnak – ez elég erősen rezonál a magyar gyermekvédelem ügyére.
Látják Amerikában, de Európában is, hogy Magyarország most megint a nyugati civilizációt védi – csak most a Nyugatot éppen önmagától kell megmenteni. Ne feledjük, együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség!