2016. szeptember 19-én az Egyesült Nemzetek Közgyűlése elfogadta a 71/1. számú közgyűlési határozatot, amely azóta New York-i Nyilatkozat néven vált ismertté. A dokumentum az aláírók elkötelezettségét fejezi ki a menekültek és migránsok jogainak védelméért, s rögzíti, hogy „a menekültekért az egész világközösség felelősséggel tartozik”. A határozat kitér a menekültek ellátására, az oktatásra, a kizsákmányolásuk és az idegengyűlölet megelőzésére, valamint a humanitárius segítségnyújtások hatékony alkalmazására. Előirányozza egy közös (vagyis globális) teherviselésre vonatkozó Menekültügyi Globális Kompakt, valamint a migrációs folyamatot szabályozó Migrációs Globális Kompakt kidolgozását.

Az ENSZ Közgyűlés határozatainak ajánlás jellegük van, vagyis azok jogi eszközökkel nem kikényszeríthetők, így elvileg nem forrásai a nemzetközi jognak. A Közgyűlés csak a különleges jelentőségűként kezelt határozatai esetén szokta a nyilatkozat kifejezést használni. Kutatások azonban az eddigi tapasztalatok alapján rámutatnak, hogy az ilyen kiemelt jelentőségű közgyűlési határozatok (nyilatkozatok) idővel a nemzetközi jog részévé válhatnak a gyakorlatban, miután a nemzetközi bíróságok ítéleteikben hivatkozhatnak rá. A New York-i Nyilatkozatban rögzített ún. kötelezettségvállalások (így a menekültügyi kompaktban foglalt megfelelő pontok is) elsősorban politikai jellegű kötelezettségeket jelentenek, vagyis azok nem kontraktuális kötelezettségként értelmezendők.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányának 11. cikk első bekezdésében foglaltak szerint a Közgyűlés: „megvizsgálhatja a nemzetközi béke és biztonság fenntartására irányuló együttműködés általános elveit, ideértve a leszerelést és a fegyverkezés szabályozását irányító elveket és ilyen elvek tekintetében ajánlásokat tehet a Szervezet tagjainak vagy a Biztonsági Tanácsnak vagy mind a Szervezet tagjainak, mind a Biztonsági Tanácsnak”. Továbbá, a 13. cikk első bekezdése szerint: az ENSZ Közgyűlés tanulmányozást kezdeményez és ajánlásokat tesz egyrészt a nemzetközi együttműködést politikai téren történő előmozdítására, valamint a nemzetközi jog fokozatos fejlődésének és kodifikálásának támogatására. Ugyanebben a bekezdésben foglaltak szerint tanulmányozást kezdeményez és ajánlásokat tesz a nemzetközi együttműködést gazdasági, szociális, kulturális, nevelésügyi és egészségügyi téren történő előmozdítására, valamint azért, hogy az alapvető emberi jogok és szabadságok mindenki részére – fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül – történő megvalósulását elősegítse. A fentebb már kifejtettek alapján annyit megállapíthatunk, hogy az ENSZ határozatai révén hozzájárul a nemzetközi jog fokozatos változásával annak meghatározott irányba történő fejlődéséhez. (Az eljárás szabályok tekintetében, a 20-22. cikkben foglaltan csak annyi lényegeset rögzít az Alapokmány, hogy a Közgyűlés évenként rendes ülésszakot tart, és ha a körülmények úgy kívánják, rendkívüli ülésszakra is összeül.)

A nemzetközi jogra történő várható hatása tekintetében válik kiemelt jelentőségűvé a 2016. évi New York-i Nyilatkozat. A dokumentum I. számú melléklete egy átfogónak szánt menekültügyi válaszmechanizmusnak a kereteit foglalja magába, valamint a 2018 decemberében elfogadott, a menekültekre vonatkozó globális paktum létrehozásának kereteit. A II. számú melléklet pedig a „biztonságos, rendezett és reguláris migrációról” szóló globális paktumra vonatkozik.

A menekültügyi paktumhoz vezető út modalitását és menetrendjét egy 2017. április 6-án elfogadott közgyűlési határozat tartalmazza, amely 2017. április-novemberre egy konzultációs, 2017. decemberre és 2018. januárra egy áttekintő (stocktaking), 2018. február-júliusra pedig egy kormányközi tárgyalási szakaszt rögzített. Ez a menetrend érvényesült a globális migrációs paktum esetében is. A migrációs paktumot végül 2018. december 10-én egy ENSZ-konferencia keretében hagyta jóvá 164 állam, s december 19-én a Közgyűlés előtt is szavazásra bocsátják, az inkább szimbolikus december 10-i aktus után az ENSZ-főszerv általi hivatalos döntéssel (ahol az ajánlás értékű határozatokat szupertöbbséggel, vagyis kétharmad arányú szavazattöbbséggel hozzák). Az ENSZ Alapokmány 18. cikke, valamint a Közgyűlés eljárási szabályzatának 82–95. sz. előírásai szabályozzák a szavazási eljárást. A bizottságokban egyszerű szótöbbséggel történik a szavazás, ezt követően a Közgyűlés plenáris ülésén szavaznak a bizottsági beterjesztésekről.

A globális menekültügyi kompaktot végül 2018. december 17-én fogadta el 181:2 arányban az ENSZ Közgyűlése – csak az Egyesült Államok és Magyarország szavazott ellene, három állam pedig tartózkodott.

A menekültügyi kompakt támogatói azzal érvelnek – és ez az ENSZ hivatalos álláspontja is –, hogy az 1951. évi genfi menekültegyezmény a menekültek jogait és az államok kötelezettségeit taglalja, azonban nem foglalkozik nagy léptékben a nemzetközi együttműködéssel. A „terhek” és „felelősségek” globális szinten történő megosztása a kompakt végső célja, amely – a migrációhoz hasonlóan – a folyamatok kiterjedt és összehangolt menedzselését célozza. A probléma alapvetően az, hogy a menekültügyi kompakt (illetve maga a New York-i Nyilatkozat is) a fogalmak tisztázott használata helyett még a kulcsfogalmakat is hétköznapiasan (uzuális módon) alkalmazva – helyenként pl. a menekült és a menedékkérő közötti különbséget elmosva – teremt nehezen megfogható kereteket.

A visszaküldés tilalmának elve (a genfi egyezmény 33. cikkében meghatározott elv: angolul non-refoulement) az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ.) 78. cikk (1) bekezdésében is megjelenik, s az Európai Unió Alapjogi Chartájának 18. és 19. cikke úgyszintén magába foglalja (ezt a másodlagos uniós jogi aktusok konkretizálják). Itt fontos megemlíteni, a migrációs kompakt a visszaküldés tilalmának elvét a migránsok vonatkozásában is értelmezi – annak ellenére, hogy a menekültek jogállásáról szóló 1951. évi genfi egyezmény a menekülteknél (és a menedékkérők esetében, a jogerős elbírálásig) teszi kötelezővé a részes államok számára. A migrációs kompakt és a figyelembe vett szakértői anyagok alapján, a szabályozás egyértelmű célja az, hogy az aláíró államok olyan mechanizmusokat vezessenek be, amelyek biztosítják a bevándorlók védelmi szükségleteinek egyéni értékelését, valamint olyan – a bevándorlók rendszeres beutazására és tartózkodására vonatkozó – mechanizmusokat is, amelyek a visszaküldés tilalma elvén alapulnak.

A visszaküldés tilalmának elve kétségkívül – jogállástól függetlenül – minden emberre nézve alapvető eleme a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetés vagy bánásmód tilalmának (lásd 1966. évi Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 7. cikke, az ENSZ 1984. évi kínzás elleni egyezményének 3. cikke). Azonban az ENSZ lényegében általánossá tenné ezen elv érvényesülését a migránsok esetében is – csakúgy, mint az 1951. évi genfi egyezmény szerinti menekülteknél.

A menekültügyi és a migrációs kompakt révén az ENSZ valójában közelíteni akarja a menekültek (menedékkérők) és a migránsok tekintetében a fogadó országok eljárási mechanizmusait, ezáltal is oldva a két kategória közötti lényegi különbségeket a gyakorlatban. Ezt a szándékot már számos állam felismerte, így Ausztria, Ausztrália, Bulgária, Chile, Horvátország, Csehország, a Dominikai Köztársaság, Észtország, Magyarország, Olaszország, Izrael, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Szlovákia és Svájc nem vett részt a paktumot jóváhagyó konferencián, míg az Egyesült Államok nem vett részt a megállapodási tárgyalásokon. Bár a globális migrációs kompakt expliciten nem szabályozza a dokumentum későbbi elhagyásának lehetőségét, mégsem kizárt, hogy a szabályozás visszásságainak gyakorlatban való megmutatkozása később arra ösztönöz további államokat is, hogy revideálják mostani támogató álláspontjukat.