A világválság előtt sokan egy ideológiailag semleges rendszerként írták le Putyin Oroszországát. Történt bármiféle elmozdulás?

Az elmozdulás egyértelműen egy erős állam, egy erős központi hatalom megteremtésének irányába mozdult el. Ideológiai paraméterek mentén nehéz lenne leírni a putyini rendszert. A változást általában a 2003-as évre tehető, ami a belpolitikában Hodorkovszkij-ügyhöz, illetve az oligarchák világához kötődik, amit Putyin megörökölt színre lépésével. A külpolitikában 2007 számít az igazi fordulópontnak, melyhez Putyin müncheni beszéde köthető. Ebben a beszédben az új orosz kül- és biztonságpolitika alapvonalait vázolta fel, melyben egy sokkal aktívabb, a saját érdekszféráját sokkal inkább védő, a katonai erejét jobban előtérbe helyező orosz külpolitika alapjai láthatók. Ebben személy szerint nem látok ideológiai szinten történő változást.

ha ezeket el akarjuk helyezni a mi világunkban, akkor könnyedén besorolhatjuk a jobboldali formációk közé. Az orosz vezetés persze tudatában van annak, hogy az Egységes Oroszország nem egy klasszikus értelemben vett párt, hiszen nincs konkrét ideológiai platformja, viszont az erre való igény olykor még a nyilvánosságban is megmutatkozik. Többször nekifutottak, hogy legyen valamifajta ideológiai alapja a rendszernek, de ez egyelőre még gyerekcipőben jár. Van ugyan egykét kapaszkodó, de ezt nem foglalták egységes keretbe, a feladatot mindenesetre valóban kijelölték.

Hogyan hatott mindez a nemzetközi kapcsolataik szempontjából?

2000 után a szénhidrogén eladásaiból egyre nagyobb jövedelemre szert tevő Oroszország újradefiniálta önmagát, mint egy visszatérő nagyhatalom, ami a saját térségében jelezte, hogy újra jelen van. 2003 és 2004 után nyilvánvalóan felmerült a grúz, illetve az ukrán színes forradalmak kapcsán, hogy ezt a fajta hatást ne engedjék begyűrűzni Oroszországba. Az Egyesült Államokkal szemben azt az állandó kritikát fogalmazták meg, hogy az egypólusú világrend nem ideális. Az amerikaiak által indított iraki háborúból pedig azt a következtetést vonták le, hogy a katonai erőnek igenis van szerepe a nemzetközi kapcsolatok bonyolításában.

Az USA-hoz hasonlóan Oroszország is rendelkezik mára külpolitikai küldetéssel? Ha igen, mit rejt ez, illetve mennyire reálisak a célkitűzései?

2001. szeptember 11-e után Oroszország volt az első, aki a támogatásáról biztosította az Egyesült Államokat a terrorizmus elleni küzdelemben. Mindennek taktikai okai is voltak, hiszen Oroszországnak úgy szintén megvoltak a maga problémái a terrorizmussal. Ennek fejében, ha nem is bármit, de sok mindent elnéztek Putyinnak az amerikaiak a csecsen kisebbséggel szemben. Ugyanakkor nem is lehetett másképp cselekedni a beszláni vérengzések után, ahol a csecsen terroristák több száz gyermeket végeztek ki egy iskola évnyitóján. Ezek után nyilvánvalóan nehéz lett volna szolidaritást vállalni a csecsen nép ügyében.

Az USA-hoz hasonló küldetéstudattal nem rendelkeznek az oroszok. Bizonyos orosz lapokat, elemzéseket olvasva felfedezhető egyfajta küldetéstudat, mellyel Oroszország a világban rendelkezik. Ez a küldetés nagy vonalakban arról szól, hogy az oroszoknak ellensúlyt kell képeznie, hogy a világ rendje egyensúlyban maradjon. Olyan küldetéssel, hogy a politikai rendszert, az orosz értékeket akarnák exportálni, ilyenről ebben az esetben nem beszélhetünk.

Milyen szempontok alapján válogatja meg a szövetségeseit Moszkva?

Ilyen konkrét vezérlőelv nem igazán létezik. Annak a projektnek a keretében, amit Putyin a 2012-es elnökválasztás előtti kampányban úgy hirdetett meg, hogy Eurázsiai Unió, tehát az Európai Unió keleti verziója, az arról a kíséretről szól, hogy Moszkva tud-e integrációs magot képezni, ami elsősorban gazdasági, de vízióját tekintve politikai integráció. Ekképpen a szövetségeseit elsősorban a posztszovjet világban találja, akiknek gazdasági érdekei is ebbe az irányba mutatnak, politikai érdekeik pedig egybeeshetnek. Ennek két működőképes példája Fehéroroszország és Kazahsztán. Amennyiben a térségen kívülre tekintünk, akkor Oroszország gazdasági logika mentén keres támogatókat Európában. Energiapolitika kapcsán említhetjük akár Németországot, Franciaországot vagy Olaszországot is, akikkel különleges gazdasági kapcsolatokra törekszik.

Létrejöhet-e bármiféle nagykoalíció az Iszlám Állam ellen Szíriában? Asszádon múlik a történet, vagy más okok állnak a háttérben?

Nagykoalíció abban az értelemben nem fog létrejönni, hogy egy konkrét, világos politikai végcél mentén kezeljék a problémát, amibe beletartozik a szíriai elnök, Asszád sorsa is. Bizonyos részegyetértések vannak ugyan, hogy az Iszlám Államot meg kell semmisíteni, de az azt követő világról nincsenek közös célok. Létrejöhetnek azonban kisebb koalíciós körök: egy orosz-iráni, egy orosz-francia, ahol az egyeztetésnek egy erősebb foka valósul meg, ami adott esetben a hírszerzési információk megosztását is jelentheti. Ebbe a körbe viszont nem fog bekerülni az Egyesült Államok, sem pedig Nagy-Britannia. Ezekkel a szereplőkkel a koalíciós együttműködés egy gyengébb változata valósul meg, ami leginkább abban merül ki, hogy „hogyan ne zavarjuk egymás köreit”.

Korábban az orosz-török kapcsolatok erősödő tendenciát mutattak. Mennyire mélyülhet el most ez a konfliktus a két ország között?

Az orosz-török kapcsolatoknak volt egy felfelé ívelő időszaka az elmúlt években, de ez is döntően az energetika területén valósult meg. Amikor közbejött az ukrán válság, az egy még intenzívebb lökést adott ennek a történetnek, hiszen az oroszok meg akarták kerülni Ukrajnát a Déli Áramlattal, ezáltal vált még hangsúlyosabb szereplővé Törökország az oroszok számára, de az orosz gép lelövése után ez végképp szertefoszlani látszik.

Hogyan lehetne leírni Putyin kapcsolatát az Európai Unióval és annak tagállamaival? Milyen töréspontok vannak az unión belül, ha Moszkva kerül szóba?

Oroszország és az Európai Unió együttműködését a Partnerségi és Együttműködési Megállapodás elnevezésű dokumentum szabályozta. Ez 2007-ben kifutott, tehát lejárt a határideje, a felek pedig azóta sem tudnak egy új megállapodást összehozni. Az unió és Oroszország között tehát nincs egy megújított, nagy átfogó dokumentum. Ebből a szempontból meglehetősen stagnál a kapcsolat.

Itt megvannak a hagyományos szövetségesei. Említhetjük például trójai falóként Ciprust és Görögországot, valamint azokat az országokat, amelyek pragmatikus módon közelítenek Oroszországhoz. Nagyon széles skálán lehet meghatározni, hogy mely uniós ország hogyan is viszonyul valójában Moszkvához. Ezen némileg változtatott az ukrán háború, ami a szankciók ügyében nagyjából összekovácsolta a tagállamokat.

Oroszország erős kapcsolatokat ápol radikális baloldali, de legfőképp radikális jobboldali pártokkal Európa-szerte. Ezeknek a pártoknak a legfőbb közös pontja az euroszkepticizmusban rejlik. Az unió felpuhítása a cél?

Bizonyított tény, hogy Oroszország jelentős mértékben, konkrét országok tekintetében a szélsőjobboldali és a különböző formációk mögött áll. Ennek nyilván nem valami valóságtól elrugaszkodott célja van az oroszok részéről. Valóban szándékukban áll a szkepticizmust erősíteni Európa irányába, hiszen ez Moszkva hasznára válik. Mindezt annak ellenére teszi, hogy Moszkva igyekszik kiegyensúlyozott kapcsolatokat ápolni a tagállamokkal, de ebből nem következik az, hogy magával Brüsszellel ne lenne problémája. Ez megmutatkozik például az energiapolitika területén is, amit Brüsszel egyre inkább integrálni kíván. Emiatt hiúsulhatott meg a Déli Áramlat is.