Orbán a szuperhatalmak csúcsösszekötõjét látta vendégül, csak nem mindenkinek tûnt ez fel
2017.07.21. 15:58
Ugyanis Izrael állam – jelenlegi térségbeli szerepkörét tekintve – egyre inkább úgy fest, mint az egyetlen olyan ország, amely hosszú távon képes garantálni a Közel-Kelet békéjét.
Érdemes elöljáróban leszögezni, az iraki Moszul felszabadítása és a szíriai Rakkában állomásozó Iszlám Állam állásainak összeomlása egyértelműen Donald Trump érdeme. Kampánya során korábban azzal érvelt, megválasztása esetén a földdel teszi egyenlővé a terroristákat,
Trump keményvonalas, ebben hisz, a Közel-Keleten pedig ez az egyetlen járható út. Az amerikai elnök emellett egy részleges győzelmet is ki tudott harcolni, amikor a németországi G20-as csúcstalálkozón Vlagyimir Putyinnal együttesen megállapodtak a Délnyugat-Szíriában bevezetett tűzszünetben. Bár a megállapodás sokáig nem fog életben maradni, mindenesetre jelzésértékű.
Ám látni kell, a történelem e pontnál óva int. Ugyanis egy évszázaddal korábban, az első világháború közepette, Nagy-Britannia és Franciaország is hasonló leleményességgel osztotta fel egymás között az Oszmán Birodalmat. Szövetségeseikkel nem tárgyaltak, azokkal pedig még kevésbé, akik a Perzsa-öböltől egészen Észak-Afrikáig bezárólag laktak.
Annak ellenére, hogy az amerikai sajtó folyton-folyvást démonizálja Putyint – pusztán annak reményében, hogy ezáltal sikerül Trumpot megbuktatniuk –, a Kreml és az USA vezetése nem igazán tekintik egymást ellenségnek. Természetesen riválisok, ám mindkét entitás felismerte, az együttműködés jövedelmezőbb, mint a kaotikus, esetenként katasztrofális közel-keleti katonai konfrontáció, amely lényegében egy hasznavehetetlen térség miatt bontakozna ki. Magyarán sokkalta gyümölcsözőbb, ha megköttetik egyfajta megállapodás. Ehhez pedig szükség van egy közvetítőre.
Kína ebben nem érdekelt. A nyugat-európaiak pedig túlzottan, amely gyanúra ad okot. Az irániak és a szaúdiak pedig túlságosan is egymással vannak elfoglalva a középkori vérbosszúik miatt. Az Arab Liga pedig viccértékű, nem beszélve az ENSZ-ről.
Az amerikai-izraeli stratégiai partnerség nemcsak történelmi, hanem jelenlegi, újonnan megerősített támogatással bír. Emlékezetes, Trump májusi jeruzsálemi látogatása során nemcsak tiszteletét, hanem szeretetét is kifejezte Izraellel kapcsolatban. A szeretet azonban egy megbízhatatlan érzelmi megnyilvánulás a nemzetközi kapcsolatok terén. A tisztelet már jóval meghatározóbb, főként, ha az egyfajta katonai, gazdasági, technológiai és diplomáciai entitás köré épül, mellyel Izrael egyébként rendelkezik is.
Putyin – Trumphoz hasonló módon – szintén tiszteli Izraelt, hasonló okokból. Ezt legutóbb azzal demonstrálta, hogy a szíriai beavatkozásuk során fennhagyta az állandó összeköttetés lehetőségét Netanjahuval és az izraeli védelmi miniszterrel, Avigdor Liebermannal, aki történetesen orosz anyanyelvű, és a volt Szovjetunió területén született.
Az orosz elnök Izraellel kapcsolatos pozitív attitűdje azonban tavaly nyáron egy gálán is felsejlett, amikor az orosz-izraeli diplomáciai kapcsolatok 25. évfordulójának alkalmából vendégül látta Netanjahut és feleségét. Putyin akkor kifejezetten dicsérte az orosz-izraeli kapcsolatok bensőséges viszonyát – ne felejtsük el, az izraeli zsidóság 25 százaléka orosz gyökerekkel rendelkezik –, ám hozzá kell tenni: a két ország kapcsolata többön alapul, mint az érzelmi viszony, vagy a taktikai koordináció. Ugyanis Putyin a gálán kifejtette,
a két ország kapcsolata a közös egyetértésen és bizalmon alapul, amely mindkettőjük számára elengedhetetlen, tekintettel a jövőbeni közös terveikre."
Mi több, Netanjahu következetesen reális megközelítése, melyet a Közel-Kelet kapcsán alkalmaz, mindkét szuperhatalom számára vonzó. Mint ismert, a kései 1970-es években, jóval azelőtt, hogy politikába fogott volna, Netanjahu azzal szembesítette a döntéshozókat, amennyiben tolerálják az Izrael ellen elkövetett terrortámadásokat, azok idővel egy globális jelenséggé válnak majd. Ráadásul miniszterelnökként, felismerte,
Emellett kritikával illette az Obama-adminisztrációt is annak kapcsán, hogy Kairóban a Muzulmán Testvériség által delegált kormányt támogatták. Ugyanakkor mindezek fényében hangsúlyozni kell, az izraeli miniszterelnök – ahogyan minden más politikus is – nem egy érdekek nélküli vezető, természetesen megvan neki a saját, ha úgy tetszik politikai agendája.
Ez pedig magában foglal egy olyan átfogó stratégiát, mely
- a Jordán folyótól nyugatra lévő terület, a Golán fennsík és kelet-jeruzsálemi terület izraeli felügyeletét garantálja;
- egy olyan arab országokkal történő megállapodást, mely egyelőre nem ismer el egy teljes mértékben független palesztin államot;
- egy olyan felállást, mely elősegíti, hogy Irán kihúzódjon Szíriából és Libanonból;
- és egy Irán elleni szankciócsokor bevezetését addig, amíg be nem fejezik a libanoni Hezbollahnak történő fegyverszállítást, a zsidók kiirtására törekvő retorikát és az egyéb nem konvencionális hadviselést Izrael ellen.
Kétségtelen, ez a politikai agenda nem egyezik minden szempontból az oroszokéval, de az amerikaiakéval sem, ugyanakkor nem is generál konfliktuspontokat. Hiszen lássuk be, az USA adminisztrációja – legyen bárki is hatalmon – mindig azon lesz, hogy
- megvédje szövetségeseit,
- megóvja az olajtartalékait,
- hogy likvidálja a terrorszervezeteket,
- és konszolidálja, lefojtsa a közel-keleti régiót.
Az oroszok pedig – szintén szuperhatalomként –
- támogatják a Szíriát uraló Asszad családot, amely mögött legalább 50 évnyi befektetett energia húzódik;
- meg akarják szerezni az iraki olaj rájuk eső hányadát;
- küzdeni akarnak azon terrorizmus ellen, amely veszélyezteti a saját muzulmánjaik stabilitását;
- ám legfőképp azt szeretnék, ha megmaradhatna a Szíriában található, stratégiai fontosságú, tartuszi haditámaszpontjuk.
Ezek az orosz célok egyébként már a cári idők óta fennállnak, Izrael pedig együtt tud élni azokkal a következményekkel, amelyek akkor következnének be, ha az oroszok ezen ügyekben sikerrel járnak. Kiváltképpen akkor, ha Szíria több, apróbb darabra esne szét, mellyel Asszad befolyása leginkább a térség északnyugati régiójára korlátozódna.
Egyszóval az izraeli miniszterelnökre szüksége van a két szuperhatalomnak. Ezt pedig a világon egyelőre nem sokan vették még észre Orbán Viktor magyar miniszterelnökön kívül.
Kétségtelen, ide kell ennek kapcsán sorolni az indiai miniszterelnököt, Narendra Modit, aki e hónapban tett látogatást Jeruzsálembe, és kifejtette:
együtt kell működnie mindenkinek ahhoz, hogy legyőzzék a terrorizmust."
Ráadásul Gázát még csak meg sem említette annak ellenére, hogy Indiában található a világ második legnagyobb muzulmán közössége, és a történelem során több ízben is kiálltak már a palesztinok mellett. Mi több, viszontlátogatásra is felkérte Netanjahut. Néhány évvel ezelőtt, egy ilyen találkozó kizárólag a politikai sci-fik világába tartozhatott volna.
Egy ehhez hasonló változás ment végbe Franciaországban is, amikor Netanjahu még mielőtt Budapestre látogatott volna, Párizsba utazott azért, hogy közösen emlékezzen meg a francia bűnrészességről a holokauszt alatt. Magyarán tisztán kirajzolódik, Izrael nemzetközi politikai szerepe egyre inkább megkérdőjelezhetetlenné kezd válni.
És többek között éppen ezért is olyan hitvány a balliberális oldal bődületes sivalkodása, miszerint a magyar kormány Izrael partnerségét csupán belpolitikai eszközként használja, hogy lemossa magáról a náci (!) bélyegzőt.
Mindent összegezve, az biztos, hogy Washington és Moszkva fogja eldönteni a Közel-Kelet sorsát, a világ már csak így működik. Azonban nagy kérdés, hogy melyek lesznek azok a kisebb államok, amelyek méretüket, gazdasági és politikai erejüket felülmúlva, prominens szövetségesekként tudnak majd feltűnni a nemzetközi politikai színtéren.