Az ukrán válság minden felet fájdalmasan érintett. Oroszország szankciókkal kénytelen szembenézni, a NATO utoljára a hidegháborúban szembesült ekkora fenyegetettséggel, és akkor ott van Ukrajna, amit csak centik választanak el attól, hogy szétszakadjon.

Egyvalaki mégis győztesen emelkedik ki a konfliktusból: Alekszander Lukasenkó, Fehéroroszország diktátora.

Nem volt ez mindig így. A fehérorosz államfő látott nehezebb napokat is. A 2010-es választások erőszakba torkolltak, és Lukasenkó ellenzékének letartóztatásával végződtek.
Ez érthető módon kiváltotta az Európai Unió haragját, és szankciókat vezetett be Fehéroroszországgal szemben. Most viszont, hogy jönnek az új választások nincs mitől félnie az utolsó diktátornak.

Lukasenkónak nagyon jókor jött a Kijevből induló konfliktus, ahogy az azt követő káosz is, ami úrrá lett Ukrajnán. Ugyanis szemben az ukrán helyzettel a fehérorosz államfő egy erős vezető képében tetszeleghetett otthon, ráadásul az ellenzéke is darabjaira esett.

De nem is egy posztkommunista politikusról lenne szó, ha nem használta volna ki az ukrán konfliktust külpolitikai céljainak megvalósítására. Az egyre növekvő feszültség a két szembenálló fél – Oroszország és a nyugat – között  hozzásegítette Lukasesnkót ahhoz, hogy elfoglalja a semleges harmadik pozícióját. Meg is ragadta az alkalmat, és felajánlotta fővárosát, mint béketárgyalások színhelyét.

Azok az európai politikusok, akik azt hitték, hogy a fehérorosz államfő már nem tárgyalópartner, most mégis tárgyalni kényszerültek vele.

Természetesen Lukasenkó kellőképpen rá is játszik helyzetére, és augusztusban szabadon engedett hat ellenzéki politikust, amire a válasz nem is váratott sokat magára – az EU célozgatott arra, hogy ha a mostani választások Fehéroroszországban rendben mennek, akkor a szankciók egy részét visszavonhatják.

Azonban Lukasenkónak az Európai Unió csak ellensúlynak kell Oroszországgal szemben.
Krím orosz elfoglalása megijesztette a fehérorosz vezetőséget, akiknek a hatalma az ország függetlenségén múlik. A két ország kapcsolata mindig is közeli volt, de messze nem konfliktusmentes. Putyin igénye, hogy repülőgépbázist létesíthessen Fehéroroszországban, kiváltotta Lukasenko ellenérzéseit, akinek feltehetően a krími orosz hadihajó bázis példája derengett fel.

Azonban túlságosan eltávolodni se tud az oroszoktól az államfő, mivel országa függ Putyin segélyeitől – főleg azután, hogy idén 3,5 százalékkal zsugorodott a fehérorosz GDP.

Tehát naiv gondolat lenne azt hinni, hogy Luaksenkó országát a nyugat felé szeretné fordítani. Ugyanis az biztos, hogy ha valamit jobban kedvel a nyugatnál a posztkommunista államfő, az Oroszország.

Lukasenkó egyensúlyozó pozícióját saját kijelentésével lehet a legjobban megragadni: míg úgy tűnik, hogy közeledünk a nyugathoz, addig pénzeső fog hullni Oroszországból.

És ő ott lesz, hogy begyűjtse, azt, ami országára hullik.

(economist.com)